Századok – 1970

A MŰVELŐDÉRTÖRTÉNET KÉRDÉSEIRŐL - R. Várkonyi Ágnes: Művelődéstörténeti törekvések az európai és a hazai polgári történettudományban 136/I

144 К. VÁEKONYI ÁGNES lenül megújító mivoltában fogta fel már a XIX. század második felében a tudományok fenyegetően növekvő atomizáltságával szemben, s a nyomasztó móreteket öltő militarizmussal szemben képviselte a humánumot s az emberiség egységének gondolatát. A szellemtörténeti tendenciákat hordozó Wölflinnél a stíluskategóriák mint művelődési korszakokat meghatározó fogalmak hatalmas művészettörténeti anyagra épülnek. Lamprecht, akire Comte is hatott, kultúrtörténeti koncepcióját a társadalomlélektan, a tömegpszichológia eredményeire építette fel. S anélkül, hogv az itt is szétágazó irányzatokon végigtekintenénk, vagy elemeznénk, miként kerülnek ellentétbe az egyes irányzatokban a művelődés kategóriái az osztályharc tényeivel, sőt magával a történelmi fejlődéssel, csupán annyit hangsúlyozunk, hogy Toynbee civilizációtörténeti szintézisei is jól körülhatárolt, tagolt tudományágak szédítően gazdag és rendezett eredményeit foglalják magukban, és — foglalják össze. Világos tehát, hogy ez esetekben a művelődéstörténet a történelem szintetikus igényű megközelítését jelenti, és igen változatos, a történelmet csak egyik vagy másik részletében feltáró tartalmat fejezhet ki. Meggondolkoztató azonban, hogv az Annales iskola, mely a történelem anyagi és szellemi jelenségeit a maga mély és teljes összefüggéseiben fogja fel, tudtunkkal nem beszél külön művelődéstörténetről. Használja a civilizáció-történet kifejezést összefoglalásaiban, de kutatási programjában soha nem szerepelt a művelődóstörténet úgy, mint a múlt valóságát megragadó tudománynak az egyik külön disciplinája. Magyarországon az 1850-es évektől kezdve szerteágazó művelődéstörténeti törekvések reális jellege és jelentősége csak innen, a polgári művelődéstörténeti koncepciók és tájékozódások globális fejlődésének európai távlataiból nézve mutatkozik meg. 1848/49 nem törte meg a reformkori művelődéstörténeti kezdeményezések lendületét, ám ez — a polgári átalakulás felemás jellege és az abszolutizmus politikai viszonyai következtében — rendkívül nagy társadalmi és tudományos közegellenállásba ütközött. Ugyanakkor a reformkori értelemben felfogott művelődéstörténettel szemben a polgári fejlődés új, a korábbinál magasabb igényeket támasztott. Hunfalvy Pál fogalmazta meg mindjárt 1850-ben, hogy Világosra a művelődéstörténet ad a nemzet jövőjót illetően életbevágó feleletet. Nem a csatatereken dől el egyes országok, népek sorsa, hanem a civilizálódás országútjain. A história tanúsága szerint — fejtegeti Hunfalvy — a fegyverek erejénél hatalmasabb tényező az ipar, a kereskedelem, a természettudományok és az ember győzelme a természet felett. Nemcsak a legkülönbözőbb történetírói programokban, történetszemlóleti áttekintésekben foglal el központi helyet a művelődéstörténet, hanem a meginduló historikusi munka is nagy műveltségtörténeti tervek keretei között helyezkedik el. Mindezt mélyről feltörő társadalmi igény táplálta. Igaza volt azonban a fiatal Révész Imrének, mikor megállapította: a történettudomány csak a társadalmi szabadság viszonyai között fejlődik egészségesen. A művelődéstörténet fogalma és programja az ötvenes években éles szemléleti viták kereszttüzébe kerül. Már Hunfalvy Pál nagy megrovásban részesült azért, mert elhanyagolta a vallás és az egyház történelmi szerepét a művelődés fejlődésében, majd pedig az egyiptomiak régiségét a biblia rovására magyarázta. Szilágyi Sándor pedig, mivel természettudományos alapon fejtegette a középkori istenítéleteket, a materialista, racionalista jelzőket kapta meg. Mikor pedig Ipolyi a néphagyományban s a parasztság között élő emlékanyagban véli felfedezni a nemzeti műveltség történelmi emlékeit, gúnyos visszautasítás lesz az osztályrésze. Hunfalvy Jánosról kritikusa elborzadva állapítja meg, hogy a „racionalizmus szellemgyilkoló karjaiba vetette magát", mert az emberiség történelme lényegének a civilizálódást tekinti. Aki a finn—magyar rokonság műveltségtörténeti következményeit levonja — mint pl. Szontagh —, az a nemzeti önérzetet támadja — ós így tovább. Három tényező játszott itt szerepet: világnézeti, társadalmi és politikai. Konkrétabban: a vallás és tudomány viszonyáról vallott álláspont, a nemzeti művelődés útjáról kialakuló elgondolások és áttételesen, de nagy erővel az abszolutizmus politikája. A korszerű művelődéstörténeti felfogás szinte lépten-nyomon beleütközött a bibliai történetekbe. Az egyházakon belül ebben az időben többféle tendenciát figyelhetünk meg: a konzervatívok mereven elvetnek minden új művelődéstörténeti kategóriát, istentelen kísérletnek mondják a nyelvek, a vallások, a hiedelemvilágok keletkezésének és fejlődósének történeti magyarázatát. A mérsékeltebb ág megkísérli összecsiszolni az új tudományos eredményeket és a vallás tanításait. így például Danielik (1857) a civilizálódás, polgárosulás legfőbb tényezőjét a katolikus vallásban jelöli meg, Cantu Caesar híres könyve nyomán fontos felfedezéseket és találmányokat (óra, szélmalom, papír, olajfesték) sőt olyan fontos civilizációs vívmányokat, mint a kórházak, egyedül az egyháznak tulajdonítván. Vannak azonban olyan egyháziak, akik ebben az időben igyekeznek kettéválasztania vallás és tudomány szempontjait és elítélnek mindennemű felekezeti elfogultságot. Érdekes darabja lett volna művelődéstörténeti irodalmunknak, ha meg-