Századok – 1970

A MŰVELŐDÉRTÖRTÉNET KÉRDÉSEIRŐL - R. Várkonyi Ágnes: Művelődéstörténeti törekvések az európai és a hazai polgári történettudományban 136/I

140 К. VÁEKONYI ÁGNES nak. Most tűnik fel az a nézet, mely a magyar művelődéstörténet első fejezetéhez a honfoglaló magyarok társadalmi viszonyait és vallását tekinti elengedhetetlennek tisztázni. Sokan vannak, akik a művelődés motorját a tudomány műhelyeiben, a dogmák alól feszahaduló gondolatokban vagy a természet erői felett győzedelmeskedő ember munkájában keresik. Teleki József ilyen címszavak alatt gyűjti a Hunyadiak kora műveltségtörténeti anyagát: városok, sókereskedelem, úriszék stb. Nincs azonban terünk a reformkori művelődéstörténeti törekvések behatóbb elemzésére. Csupán Horváth Mihály egy korai műveltségtörténeti munkáját idézzük fel, mely híven bizonyítja e tájékozódás antifeudális jellegét. A „Párhuzam az Európába költözködő magyar nemzet és az akkori Európa polgári és erkölcsi műveltsége között" c. pályadíjnyertes művében azt fejtegeti, hogy a feudális viszonyok miért nem kedveztek a műveltségnek vagyis a polgári haladásnak. „A feudálarisztokrácia uralma — írja — a szolgaság vasigája a műszorgalmat, a kereskedést, a tudományokat, szóval a szorgalom és műveltség minden ágait lehervasztá." Felismeri a társadalmi viszonyok műveltségmeghatározó erejét, összefüggéseket mutat ki a feudális rendszer s az ország politikai állapota, intézményei, törvényei, népeinek erkölcsei sőt gondolkozása között. Ma is elismerést keltenek egyes szerszámfogásai, melyekkel a történelmi valóságot igyekszik megközelíteni. Azt például, hogy a honfoglaló magyaroknál lótezett-e kézművesség, a következőképpen vizsgálja: összehasonlítja a honfoglaló magyarok fegyvereit az akkori Európában egyebütt használatos fegyverekkel s mivel úgy látja, hogy ezek különbözőek, a következtetést ilymódon vonja le: a honfoglaló magyaroknak saját kovácsaik és kardcsiszáraik kellettek, hogy legyenek. Bármennyire nagyigényű, dinamikus, sőt robbanásszerű a reformkori műveltségtörténeti tájékozódás, mégis termést igen keveset, alig valamit tudott beórlelni. A műveltségtörténeti programok, pályatételek, összefoglalások, az anyaggyűjtések körvonalai nemcsak azt mutatják, hogy megvalósításukhoz generációk munkája kellett volna, hanem azt is, hogy ebben a formájukban túlméretezettek. Ugyanúgy, mint más hasonló művek Európában. Reformkori histórikusaink nemcsak az időből futottak ki, nemcsak a cenzúra vagy a viszonyok állították meg kezükben a tollat, mint Pálkövi esetében, az ő művelődéstörténetének egy része éppen a cenzúra tilalma miatt nem látott napvilágot. A történettudomány fejlődésének szükségszerű következménye, hogy ez a korszak még Nyugat-Európában létrejött mammutköteteiben sem lezárt, kikerekített művelődéstörténeti koncepciót, inkább izgalmas anyagot, ötleteket, s megoldásra váró kérdéstömogeket és nagy feladatokat ad át a századközép táján fellépő új történetírói irányzatnak. A századközép forradalmai után a Nyugat-Európában kibontakozó pozitivizmus, mikor a történelemben uralkodó törvényszerű fejlődési folyamatok feltárását tűzte ki a történettudomány új feladatául, elsősorban a művelődéstörténet már felszántott nagy területeit fogta további művelés alá. Kidolgozta a már felgyűlt anyag jobb áttekintésének, rendszerezésének ós kritikájának mószereit, ugyanakkor azonban kitágította a művelődéstörténeti kutatások időhatárait. Felfogása szerint mint a geológia és a paleontológia meghosszabbítja visszafelé, addig nem sejtett messzeségekbe a föld történetét, a polgárosulás előtti idők ismerete — a polgárosulást nagyjából a feudális társadalmi rend kialakulásával tekintették egynek — az emberiség távolabbi múltjába látni segít. Különös gondot fordított tehát a primitív kultúrák és egyes nemzetek őstörténetének kutatására, s ez együttjárt azzal, hogy az addig történelemelőttinek tekintett korok kultúráját és civilizációját is a vizsgálódás fónyköróbe vonta. Ugyanakkor a természettudományokat tekintvén a haladás úttörőinek, a technikát pedig ama varázsvesszőnek, melynek érintése nyomán az emberiség jóléte, fejlődése fakad, a pozitivista teoretikusok nemcsak az ipari forradalom fogalmával gyarapították a történettudományt, hanem általában a művelődéstörténet értelmét napjaik, a XIX. század technikai sikereiben vélték felfedezni. Műveikben a művelődéstörténet fogalma alaposan kitágult. Magábafoglalta a tömegek életének olyan fontos meghatározóit, mint például a táplálkozás története, vagy az állatok háziasításának históriája, a nép mindennapi életszokásainak, vagy a házasságkötéseknek, öngyilkosságoknak, bűntényeknek históriája. Őstörténet és ipari forradalom, — nagy tömegmozgalmak és a személyiség egyedi megismételhetetlen történelme — a születés, a halál, az ipar ós a mezőgazdaság, a távcsövek és a malmok, a városok élete és a falusi nép szokásai, — íme a roppant széles ív, melyet a pozitivista művelődéstörténeti felfogás egybekanyarított a letűnt időkből. Mikor pedig az egyéni cselekedeteknek, akár a házasságkötések számának, vagy a nagy találmányok, vagy a vallásújítók fellépésének törvényszerű okait kutatta, akkor e művelődéstörténeti jelenségeknek történeti összefüggéseit a mechanikus vagy a biológiai fejlődós analógiájára felfogott históriai fejlődés láncolatában teremtette meg.