Századok – 1970

LENIN ÉS A TÖRTÉNETTUDOMÁNY - Az MTA Történettudományi Intézetének ünnepi ülése Lenin születésének 100. évfordulóján - Orbán Sándor: Lenin és az agrárkérdés 1141/V-VI

LENIN ÉS Ai AGRÁRKÉRDÉS 1147 „tökéletlen politika" az, ami 1921-ig érvényesült. Valóban nem egyszerűen, mert hiszen mindezt önmagában múló állapotnak lehet tekinteni. Talán közelebb jutunk az agrárprobléma lenini felfogásának továbbfejlesztésében mutatkozó állomáshoz, ha úgy tetszik, bizonyos kisegítő mozdonyváltásához, ha figyelembe vesszük azokat a konzekvenciákat, amelyeket Lenin különösen az intervenció vége felé vont le ebből a szempontból is Oroszország elmaradottságából, amelyen, mint jól tudta és nem egyszer mondotta is, önmagában a szocialista forradalom még nem változtat. О azonban számolt egy olyan történeti elemmel, amely az ebből eredő nehéz helyzeten a változtatás segítését vagy legalábbis ígéretét hordozta. Ez pedig a forradalmi tűz Szovjetoroszország határain túli fellobbanása lett volna. Reménylésének jelei már megtalálhatók az első orosz forradalom idején. Mindezek szükségképpen tovább bontakoztak a második, a szocialista forradalom időszakában jelentkező fellendülés nyomán. Ám 1919 után már ismét alig tapasztalhatók. E közvetlen reménykedés feladásával szinte egyidejűleg fordul Lenin határozottan a kis- és középparasztság felé. Mindez nemcsak az időbeli egybeesés folytán tűnik fel. Bár ez sem jelejtendő szempont, mivel e felismerésben nagyban közrejátszott a polgárháború ama tapasztalata, hogy a parasztság támogatása nélkül lehetetlen lett volna a burzsoá intervencióval szemben megvédeni Szovjetoroszországot. A dolgozó parasztság e rétegei felé való fordulás azért hat újként, mert mindez nem volt benne sem általában a szocialista forradalom, sem az agrárkérdés megoldásának korábbi lenini menetrendjében (mint ahogy a gazdagparasztsággal szembeni viszony bizonyos felülvizsgálata sem következett az eredeti elképzelésekből). S most pedig nemcsak Szovjetoroszországban, de a Francia KP agrártéziseiről szólva (1921) „minden országban, ahol kisparasztgazdaság van, súlyos hibának" tekinti a „kommunista elvek teljességének azonnali alkalmazását "ezek viszonyaira. Hogy a forradalom hamari kiszélesítése iránt táplált bizakodás halványulása mennyire hitelesen hozható kapcsolatba a parasztsággal való jóviszony megteremtésére irányuló határozott szándékkal (tehát: ama bizonyos kisegítő mozdonyváltással), arra maga Lenin adja meg legfélreérthetetlenebbül a választ, amikor kimondja, hogy „csak a parasztsággal való megegyezés mentheti meg Oroszországban a szocialista forradalmat, míg más országokban be nem következett a forradalom". E szavak ugyan a párt X. Kongresszusán (1921) hangzottak el, ámde Lenin azt is hozzátette, hogy „ezt minden gyűlésen és az egész sajtóban kereken meg . . . kell mondanunk". Nem véletlen tehát, hogy már 1919-től a legkülönbözőbb variációkban hangoztatta ezt a felfogást, hol úgy, hogy a „nemzetközi burzsoázia" legyőzésétől várható technikai segítség reménytelenségéből indul ki, hol úgy, hogy pozitív formában hangsúlyozta, hogy „fennállásunk nem lehetséges, ha nem vagyunk jó viszonyban a paraszttömegekkel". Eme végső fokon az agrárelmélet — és nemcsak annak, hanem a szocialista átalakulás egészére vonatkozó elmélet — szempontjából igen jelentős változás, természetesen, nem csupán a szavakban, hanem a gyakorlatban is jól lemérhető. Szélesebben elég a NEP kereteire, arra — a búcsúzó Lenin szavaival szólva — a gazdaságpolitikai „kerülő útra" emlékeztetni, amely az államkapitalizmuson belül különböző koncessziókat biztosított a népgazdaság valamennyi ágában. Szorosabb értelemben pedig a paraszti árutermelés támogatására és a parasztságnak a munkássággal való „árucseréjére", amelyet Lenin nemcsak a dolgozó parasztsággal való politikai szövetség alapjának,