Századok – 1970

LENIN ÉS A TÖRTÉNETTUDOMÁNY - Az MTA Történettudományi Intézetének ünnepi ülése Lenin születésének 100. évfordulóján - Jemnitz János: Lenin és a történettudomány (Kérdésfelvetések és vitabevezető) 1111/V-VI

LENIN ÉS A TÖRTÉNETTUDOMÁNY 1123 Luxemburg és természetesen az egyik nagy ellenfél, Bernstein írásait is. A legszorosabb a kapcsolat Kautskyval volt, de ennek elemzésére itt nem vállalkozhatunk. Történetírói munkásságánál külön figyelmet érdemelne az a momentum, hogy miként rajzolta meg egy-egy ember életútját, portréját. Itt most a Herzen, Tolsztoj cikkek mondanivalójától el is tekintenénk, de éppen a munkásmozgalom vonatkozásában feltétlenül megemlítendő, hogy Lenin nekrológ-cikkei milyen sok tanulságot rejtenek magukban. Érthető, hogy az oroszok mellett a nyugat- és közép-európai vezetők közül Lenin jobbára a baloldaliakról emlékezett meg, de az arányoknál mindjárt feltűnő, hogy milyen sok a német szociáldemokratákról szóló megemlékezés — ami az előbbiekből is következik. (Itt utalnánk a Bebel, Singer, Dietzgen nekrológokra.) A nekrológok mellett más személyes jellegű ismertetéseket és polemikus írásokat is megjelentetett Lenin, amelyekben Hyndmannal, Bernsteinnel, Kautskyval vagy éppen Luxemburggal vitatkozott, s közben megelevenítette az egyes embereket, de az ország munkásmozgalmát is. Ezeket a személyi rálátásokat a kor egész történeti megvilágítása miatt is nagy haszonnal olvashatjuk. Módszertanilag némelyik Lenin nekrológ valósággal klasszikusnak tekinthető. Ilyen a Bebel-nekrológ, amelyben az ember és az egész német munkásmozgalom újabb történeti fejlődését néhány oldalba sűrítve adta meg, s a leglényegesebb mozzanatokat megvilágítva, a mozgalom történeti fejlődésének szakaszait is megjelölte. A nekrológoknak azonban egy másik vonásáról is érdemes megemlékezni. Lenin sem Bebelről, sem H. Quelchről egyetlen bíráló sort nem írt le, holott, nyilvánvalóan voltak jogos kritikai észrevételei. Amikor azonban az orosz olvasóknak egész életművükről kellett néhány oldalon képet alkotnia, ezeket nem tartotta olyan fontosnak, hogy megemlékezzék róluk, s azt emelte ki, hogy egész életükben milyen áldozatosan, töretlenül küzdöttek a szocializmusért. Mint a történeti irodalommal foglalkozók csak sajnálhatjuk, hogy Leninnek nem nyílt lehetősége arra, hogy a Marx életrajzon kívül — amely szintén nem monográfiának, hanem lexikoncikknek készült — másokról is hosszabb életrajzokat írhasson. Sajnálhatjuk, mert így pl. Bebel esetében, a rövid nekrológot összevethetnénk a hosszabb, az elemző és méltató sorok mellett kritikai megfigyeléseket tartalmazó írással. A német munkásmozgalom bemutatásának kérdése tulajdonképpen több figyelmet is érdemelhet, nemcsak történeti fontossága, a különféle áramlatok világosabb eltérése, a számos elméleti munka megjelenése miatt, hanem azért is, mert ekkor és azóta is talán a legtöbb vita e tárgykörben zajlott le, még a bolsevik történeti irodalomban is. Úgy hiszem, egyfelől közhelyre utalok, másfelől azt a nyilvánvaló igazságot még sem árt megemlíteni, hogy Lenin és Sztálin között éppen a német mozgalom megítélésében milyen jelentősek voltak az eltérések. Lenin és a német szociáldemokrata párt viszonyáról számos tanulmány jelent meg a bolsevik történeti folyóiratokban, tanulmánykötetekben. Részemről ehelyütt pusztán azt kívánnám leszögezni, hogy míg Lenin jobbára mindig Luxemburg, Liebknecht, Mehring és Zetkin érdemeit méltányolta, s ha vitatkozott is velük (főként Luxemburggal), akkor is ezeknek az érdemeknek elismerése mellett tette ezt, addig Sztálinnál az 1930-as, a Proletárforradalom c. folyóirat szerkesztőinek írott levelében (lásd a Leninizmus kérdései c. munkáját) az arányok megváltoznak, s ő már inkább arról ír, hogy a baloldaliak mit vétettek, mit nem láttak meg. Sztálin vetette először szemükre, s ennek nyomán hosszabb időn át a történeti irodalomban is elterjedt az