Századok – 1970

KRÓNIKA - Szabó Bálint kandidátusi disszertációjának vitájáról (Glatz Ferenc) 1076/IV

KRÓNIKA 1079 értékű lett volna az elemzés, ha a szerző sorra vette volna a szövetségesek koncepcióját azon szempontból: milyen kérdésekben nem fogadták el a kommunista párt álláspontját. Kitűnt volna így, hogy a pártvezetés több kérdésben — így mindenekelőtt az új állam -rend népi alapjainak szervezett megteremtésében — sok mindent tanulhatott, vagy tanulhatott volna szövetségeseitől. A túlsúlyban levő pozitív vonások után azokra a részekre tért ki Lackó Miklós, melyek kevésbé jól kidolgozottak a disszertációban. Ilyen többek között a magyar munkásmozgalom 1919 utáni történetének áttekintése, valamint a Tájékoztató Iroda 1947-es alakuló ülésének és határozatainak elemzése. Észrevételei közül először azokat mondotta el — hangsúlyozva, bogy inkább megfontolandó gondolatoknak szánja, mintsem kritikának —, melyek konkrét történelmi kérdésekhez kapcsolódnak. A szerző nem tartotta feladatának, hogy a szociáldemokrácia 1920-as, 30-as évekbeli álláspontjával foglalkozzék. Az az egy-két mondat, melyben mégis kitér e kérdésekre, igen kevés, és nem mutatja meg a szociáldemokrácia különböző áramlatait. Arra pedig utalás sem található, hogy az elméletileg nem valami magas szintű szociáldemokrata elvi megnyilatkozások közül több már a 20-as évek legelején alapjában helyesen értékelte a fasizmust mint új jelenséget. — Nem világos, hogy a szerző miként értelmezi, illetve néhány megfogalmazásból úgy tűnik: leszűkíti a népi demokratikus forradalom fogalmát. — Pontatlan ós erősen vitatható a Kállay-kormány értékelése. Fennállása egészére nem áll a dolgozat azon megállapítása, hogy „Hitlerék legközvetlenebb kiszolgálója" volt. — Szabó Bálint meggyőzően elemzi Révai 1939-es, a VII. kongresszus irányvonalának szellemében fogant cikkeit. Mint mondja: téves ide vezetni vissza az 1948 utáni hibákat. Lackó Miklós szerint az 1948 utáni események 1939-es előzményeit a szerző által bírált álláspontok nem Révai állásfoglalásában fedezik fel, hanem a népfront-gondolat 1939 nyarán bekövetkezett megtorpanásában. Ebben viszont s ezt Szabó Bálint sem tagadja, igazuk van az elemzéseknek. — Nem értett egyet Lackó Miklós azzal sem, hogy a szerző lábjegyzetben Révai 1939-es cikkét összefüggésbe hozza történeti tárgyú cikkeivel, s megbírálja azokat, akik e munkákat bírálják. Ezt az összefüggést mesterkéltnek tartja, mert Révai munkáit nem a szektarianizmusnak tett engedményei miatt bírálták, hanem csupán egy vonalon: a nemzeti múlt egyes kérdéseinek a nópfrontpolitika követelményeihez igazítása miatt. Azt sem vonták kétségbe, hogy ne lett volna ez a maga korában érthető, csak az merült fel, hogy a nemzeti gondolat visszavetítései „minden tekintetben érinthetetlen sarkkövei-e a tudományos marxista történeti koncepciónak". Lackó Miklós ezután általános, elvi és módszertani jellegű kérdésekre tért ki. „Vajon helyes-e, s ha igen, milyen határig, az a — valószínűleg nem is teljesen tudatos — módszer, amely túlnyomórészt megmarad a forradalom-elmélet és a stratégiai ideológia meglehetősen elzárt szférájában ?" — tette fel a kérdést. A problémát elsősorban az a gyorsan változó világpolitikai, belső hatalmi helyzet jelenti, mely a korban — objektív törtónelmi körülményként létezik. Ilyenkor a forradalom-elmélet kutatójának bele kell ütköznie a problémába: voltak helyzetek, időszakok, mikor a kommunista mozgalom stratégiája túlságosan is függvényévé vált a taktikának. Ilyenkor az elméletet is a taktikai követelményekhez idomították. Példaként utalt az 1939-es szovjet—német megnemtámadási szerződésre, mely taktikai lépésként helyes volt, ugyanakkor hibásan megtorpant a kommunista mozgalom népfront-politikája is ettől kezdve. Hasonlóan taktikai megfontolásnak rendelte alá a párt 1945 után a munkás- és népi szervek tevékenységét: látták felhasználhatóságukat a hatalmi pozíciókért folyó harcban, de a szemléletben háttérbe szorult e szerveknek, mint a proletár demokratizmus szerveinek hosszú távra szóló jelentősége. Megjegyezte továbbá az opponens, hogy nem lehet — mint ezt a disszertáció teszi — a pártpolitikai döntések és a történeti szükségszerűség között merev kapcsolatot feltételezni. Az is kifogásolható, hogy a munka egyébként következetes gondolatmenete többhelyütt megszakad, és helyenként „a múlt igazolója szerepét veszi fel". A VII. kongresszus eredménye és a nemzetközi munkásmozgalom korabeli feladatainak viszonyában például a szerző nem veszi figyelembe, hogy a helyes elgondolások megvalósítását mennyire gátolta a kommunisták részéről az, hogy továbbra is a szocialista forradalom egyetlen útjának a szovjet utat tekintették. Ez a munkásegységfront tekintetében azt jelentette, hogy a szociáldemokráciát harcba hívták a fasizmus ellen, de olyan perspektívában, ahol a szociáldemokrácia távolabbi helyét a kommunista hegemónia teljes elfogadásától tették függővé. Hasonló példát idézett a disszertációból a Tájékoztató Iroda alakuló ülését értékelő részből. — Indokolatlannak tartja a szerző azon törekvését, hogy az 1948/49. évi negatív politikai fordulatot előzmények nélküli, szinte váratlan fordulatnak tüntesse fel. Megítélése szerint épp az ideológia-történeti vizsgálatok mutat-