Századok – 1970
KRÓNIKA - Szabó Bálint kandidátusi disszertációjának vitájáról (Glatz Ferenc) 1076/IV
KRÓNIKA 1077 a nyílt diktatúra között. A kongresszus összekapcsolja a demokráciáért és a szocializmusért vívott harcot, lehetőséget lát és teremt a minden korábbinál szélesebb osztályszövetség létrehívására. Szabó Bálint ugyanakkor arra is rámutat, hogy a határozatban érezhető bizcnyos kettőeség a további feladatokra vonatkozóan: míg a fasizmus ellen és a pzrcia]i?musért folytatott harcot egységben szemlélte, addig az antifasiszta mozgalom eredményeként kialakuló új hatalmat a proletár mozgalomtól, ill. hatalomtól viszonylag mereven elhatárolta. A disszertáció nyomon követi az 1935 után bekövetkezett elméleti fejlődést, s kimutatja, hogy ennek eredményeként alakulnak ki a magyar párton belül is az ismert jelentős megállapítások: többek között a polgári demokratikus forradalom kereteit túlhaladó népi demokratikus forradalomra való irányvételnek, ós a forradalom széles osztályszövetségre alapozottságának hirdetése. A felszabadulás utáni új helyzetben a korábbi elméleti kérdések természetesen másként vetődnek fel. A disszertáció ismerteti a KÜB 1944. évi — az új helyzettel kapcsolatos — különféle állásfoglalásait, vitáit, melynek eredményeként a nemzeti demokiatikus forradalom, a Hitler-ellenes függetlenségi harc került a program előterébe. Fontos volt a későbbi fejlődésre vonatkozóan is, hogy a felszabadulás idején ismét állást foglaltak a dtmekratikus forradalcm békés úton szocialista forradalomba növésének elve mellett, rich a számcs kérdés (az új hatalcm osztálytartalma stb.) megválaszolatlan maradt. A disszertáció rámutat arra, hogy a MKP vezetésén belül az illegális KB és az emigráció között voltak nézeteltérések, de ezek nem jelentettek számottevő nézetkülönbséget. Vitatkozik azokkal a nézetekkel, melyek szerint az emigráció politikájában eleve „egyoldalúan a centralizmust helyezte előtérbe", lebecsülte a népi szervek jelentőségét. Felveti vkzent, hogy indokolt volt-e ennyire központba helyezni az átalakulás nemzeti mementtmait. Szerinte, ha voltak is túlzások, ez az adott helyzetben helyes politika volt. A disszertáció részletesen kitér az 1945—46 fordulóján a fejlődés perspektívájáról zajlott vitára; megállapítja, hogy a lényeges elvi kérdésekben (polgári demokrácia, az ezt túlhaladó, a nagytőke elleni harc) a vélemények nem igazodtak a pártkeretekhez. Miután részletezi Bibó harmadikutas álláspontját, — két kérdésre irányítja a figyelmet: egyrészt arra, hogy az MKP-n belüli egyik állásfoglalás szerint proletárdiktatúra nélkül is el lehet jutni a szocializmushoz, másrészt a párton belüli másik véleményre, mely szerint a népi demokrácia nem a szocializmus egyik formája, hanem a kapitalizmuson belüli formáció. Ha hibás is volt az a nézet, hogy a proletárdiktatúra elkerülhető, ez akkor nem vezetett a gyakorlatban hibákhoz, sőt arra ösztönözte a pártot (s ehhez hasonlóan a többi pártot is), hogy keressék a szocializmus felé vezető, az adott viszonyoknak megfelelő utat. A párt vezetői mind gyakrabban mutattak rá a népi demokráciáért és a szocializmusért vivandó harc összefüggéseire, s hogy önálló magyar úton kell a szocializmust elérni. A disszertáció részletesen foglalkozik a Párt III. kongresszusának a többpártrendszeren alapuló munkáshatalom megteremtésére irányuló álláspontjával, polemizál azokkal a nézetekkel, melyek szerint a párt 1947 első felében revideálta a III. kongresszus irányvonalát. Rámutat: a párt politikájában 1945-től tapasztalható kettősséget sikerült leküzdeni. Mind nagyobb hangsúlyt kapott ugyan, hogy a szocializmusba való átmenet új formái alakulnak ki, a népi demokráciát azonban még mindig viszonylag mereven elhatárolják a szocializmustól. A felszabadulás utáni elméleti fejlődés fontos állomása volt a 9 kommunista párt 1947 szeptemberi lengyelországi értekezlete, melynek következtében tudatosodott: ,,a népi demokrácia nem valamiféle közbeeső szakasz a szocializmusért folyó harcban, hanem a fejlődés adott szakaszán kerete, formája az új, szocialista társadalom építésének." Ugyanakkor fenntartották a proletárdiktatúra elkerülhetőségéről vallott korábbi nézeteket, melyek ekkor már nehezítették a valós viszonyok számbavételét. Hazánkban ekkor még helyes döntések születtek, a fordulat e téren, mint ismeretes, 1948 második felében következett be. 1948 őszén még egy kísérlet történt a diktatúra kérdésében mutatkozó zavar megszüntetésére, s ez Révai nevéhez fűződik. A disszertáció ismerteti Révai legfontosabb megállapításait, utal arra az ellenzésre, mellyel többen — elsősorban Rákosi Mátyás — fogadták. Révai később, 1948—49 telén maga is „a szektás irányvétel megalapozására, megmagyarázására kényszerült". Elemzi a disszertáció Rákosi szektás felfogását. Annak megállapítása, hogy a népi demokrácia proletárdiktatúra, helyes volt, de most viszont a népi demokráciát úgy fogták fel, mint az átmeneti államtípus valamiféle fejletlenebb változatát. A KV 1949 márciusi ülése ezt meg is fogalmazta, s megkezdődött ezután a népi demokratikus fejlődés szülte formák és módszerek felszámolása. így a