Századok – 1970
TÖRTÉNETI IRODALOM - Rényi Péter-Sánta Ilona: A mi negyedszázadunk (Ism. Ságvári Ágnes) 1027/IV
1028 TÖRTÉMETI IRODALOM vagy mert a későbbi időkben módosult akkori értékelésük." Hozzátehetem: ugyanilyen higgadtan jártak el a „pozitív" és „negatív" szakaszok bemutatásával. Valamennyi szakaszt hasonló mennyiségű kép mutat be. A történeti hitelesség megőrzésében döntő érdeme volt Lengyel Lajosnak, a tipográfia, a borító, a kötésterv és a montázsok tervezőjének. O, aki „a mi negyedszázadunkban" sok szép és jó kiadvány kivitelezését tervezte és szervezte, nyilván maga is visszaemlékezésnek szánta ezt a művet. (A műgond és a találó megoldások legalábbis erre engednek következtetni.) Ez a tabló, a kor önarcképe — sikerült. Nemcsak vállalnunk kell, hanem végsősoron bizakodással vállalhatjuk is. Győzők oldalán állva, azok időszakos vereségeit is bemutatni: óriási erőfeszítések, nagy teljesítmények idején az elesettek keservét részvéttel kísérni; teljesítményeink láttán jogos önérzetre nevelni és ez utóbbi feltételét a nacionalizmus elleni harcban megjelölni; egyes kérdések „kényességét" szókimondással megszüntetni, és az új rendszer születésének és meggyökeresedésének legfőbb kerékkötőjét saját hibáinkban megjelölni igényes szerzőhöz méltó feladat. Témaválasztásuk, témafelfogásuk nem bővíti új adatokkal ismereteinket. Az azonban, hogy kimondanak, megfogalmaznak tudott, de le nem írt igazságokat, a képek vitathatatlan tanulságával dokumentálják azokat — történetírásunk számára is példamutató. Sőt, megkönnyíti a következő történetírói generáció munkáját. Üjra és újra lapozva új összefüggések és új párhuzamok tűnnek szemünkbe. Hadd emlékeztessek a sok közül csak néhányra: Az első kislétszámú kommunista pártiskola hallgatói — és amikor ők beszélnek a következő években; Révai Józsefnek, egy marxista generáció nevelőjének, szenvedélyes propagandistájának a temetése, és mai fiatalok világkérdéseket feszegető vitái; az építés méreteinek szédületes növekedése, a pontonhídhoz vállán gerendát cipelő szovjet katonát ábrázoló kezdő képtől a toronyházak gépesített építésének dokumentálásáig; az 1945-ös és az 1957-es újjászületést ünneplő május elsejék a Szovjetunió hivatalos ünneplésének alkalmai és a szovjet hősök sírjait csendesen hűséggel ápoló emberek megemlékezései; a nagy politikai küzdelmeket eldöntő tüntetések és a küzdelmeket vezető politikusok szórakozása, futballmeccse és majálisa; hazájukba visszatérő hadifoglyok és otthonukból áttelepülő szlovákiai kitelepültek; földhöz juttatott parasztok és politikai felelősség nyomán kitelepítésre kerülő svábok. Mindez utólag is a kor ellentmondásairól, sokoldalúságáról vall. Legmegragadóbbak: az arcok. Honthy Hanna mosolya egy ház udvarán rögtönzött hangversenyen, Bajor Gizi, amint csókot kap a Magyarországon először hangversenyező Emil Gilelsztől. Az egyetemi reform utáni egyik első órán hasonló szemű és érdeklődésű fiatal arcok könyökölnek a padra, mint a záróképen. Mélyen elgondolkoztató a kommunista párt választási listájának arcképcsarnokában szereplők tekintete és közülük azoké, akik 10 év múlva a MSzMP konferenciájának munkájában vettek részt. A paraszti arcok is hányfélék? Elgyötört, éhes, elszánt parasztok a földosztáskor 1945-ben, a föld szabad birtoklásáért önérzetesen, haragosan tüntetők, új forintért végre új öltönyt és ruhát vásárlók 1946-ban, fáradt beletörődéssel figyelők a szántás mélységét mérő rendőr láttán 1952-ben és a tsz-ről parázs vitában állók, 1959-ben. Requiem is az album. A napi újsághírekben éveken át szétszórt gyászjelentések itt összesítve jelentkeznek: csak futólag 50 személyt számláltam össze a képek szereplői közül, akik már nem élnek. Egy-egy sírbeszédnél méltóbb emlék végzett munkájuk ilyetén módon történt megörökítése. Belpolitikai vonatkozásban a fejtegetések közül az egymással küzdő ellenséges erők két pólusának rajzát emelném ki: a kommunista párt belső fejlődésének, a pártnak, mint politikai szervezetnek a történetét elemző és az ellenség sokféle arcát ós eszközeit bemutató bevezető fejezeteket és szemléltető képeket. „A bab és fagy idején", amikor az „építés a legnépszerűbb politikai cél" volt, született meg a kommunisták iránti tisztelet. „Őszinte pátosz hatotta át az embereket, a társadalmi igazsággal való találkozás, az élet értelmére való rátalálás élményének pátosza". Igaz, hogy „mai szemmel nézve akadt ebben nem kevés illúzió is". Mégis ezek az indulatok tették a proletárdiktatúráért vívott harc, a kemény osztályharc éveit a „fesztelenség korává", amelyben megfontolás és pontos akcióterv, őszinte eszmecserék és téveszmék határozott leleplezése, a barátok iránti bizalom és az ellenség gyűlölete együttesen alakították ki az elégedett közhangulatot. Érdekes az 1949-es év bemutatása, amikor a „fősodor még előrevitt, a hibák még egy ideig nem zavarták meg az élet egészét". Figyelemreméltó érveléssel utasítják el a szerzők a felelősség elhárításának bevett íormuláját, a hivatkozást arra, hogy „kis ország" vagyunk ós figyelemreméltó az is, ahogy a hibák rendszerének kialakításában meghatározzák Rákosi szerepét. Kimondják, hogy végsősoron a legfőbb rossz az volt, hogy romlott a nép közérzete. Mindez azért, mert a párt, mint egység és szövetség megszűnt létezni. Bár a párt nevét nagybetűvel írták.
