Századok – 1969

Krónika - Beszámoló Pándi Ilona kandidátusi disszertációjának vitájáról (Stier Miklós) 927/IV

930 KRÓNIKA volna a húszas évek politika-történetének kibontására, fő irányainak megrajzolására. Felszólalása végén néhány forrás-kritikai észrevételben kifogásolta, hogy a jelölt egy-egy megállapítását nem mindig az alapvető forrásanyag alapján fejti ki. Karsai Elek felszólalásában mindenekelőtt arra utalt, hogy a jelölt témaválasztása már csak azért is példamutató, mert a korszak minden kutatója előtt ismert, hogy elsődleges forrásanyagok a különböző pártokra vonatkozóan többnyire nem állnak rendelkezésre, s a jelölt ennek ellenére szembenézett a témával. A nehézségeket fokozza a kiadott statisztikai anyag elégtelensége is mind a parasztságot, mind a középrétegeket illetően. A továbbiakban Horthy megítélésének kérdéséhez szólt hozzá, megállapítva, hogy Horthy már kezdetben — 1919 őszén — sem kizárólag a dzsentri-katonatiszti elemek embere, mert a hatalom már ekkor is a nagybirtok kezében volt a kormánybiztosi rendszer intézményén keresztül. 1919 őszi tárgyalásai is azt mutatják, hogy erősen függött a nagybirtok és a nagytőke állásfoglalásától, s lényegében már ekkor e hagyományos uralkodó osztályok emberének számított. A rendszer külpolitikájáról szólva hangsúlyozta, hogy helyesnek tartja a disszertáció álláspontját, mely szerint a hivatalos olasz—német külpolitikai orientáció mellett a nyugati nagytőkére való támaszkodás is végig jellemzője a húszas éveknek. A numerus clausus kérdésében is a disszertációval ért egyet, mely szerint annak célja a tömegek elégedetlenségének egyfajta levezetése. Mód Aladár a téma jellegének kérdésével kapcsolatban hangsúlyozta, hogy helyes módszer egy korszak problémáit szintetikus módon megközelíteni és feltárni, még akkor is. ha a feladat teljes egészében nem oldható meg. Támogatja a disszertációt, mert újszerűen mutatja be, hogy „nálunk a fasizmusra éppen azért volt szükség, mert sem a parasztság, sem a városi kispolgárság nem volt szilárd bázisa a magyar finánctőkének és a nagybirtoknak". Véleménye szerint a disszertáció komoly lépést jelent az ellenforradalmi korszak megismerésének útján. Az opponensekkel szemben rámutatott, hogy az antiszemitizmus kérdésének kifejtése nem a disszertáció feladata, s hogy az egyháznak a magyar fasizmusban betöltött szerepót nem tartja túlhangsúlyozóttnak. Végül tanszéke részéről — ahol a jelölt is dolgozik — a disszertációt elfogadásra ajánlotta. Mérei Oyula a bírálóbizottság elnöke hozzászólásában szintén a témaválasztás és a dolgozat szintetikus tárgyalási módszere mellett foglalt állást, és kiemelte, hogy ezzel a jelölt úttörő feladatot vállalt. Véleménye szerint a disszertáció szerzője éppen annak tudatos megmutatására törekedett, hogy hol van még kutatni való. Ez ugyancsak érdeme. Kiemelte a tudományos szocializmus tanszék kommunista segítő munkáját és világnézeti szempontból való, a jelölt dolgozatában is megnyilvánuló helyes állásfoglalását. A következőkben rámutatott arra, hogy a Horthyt támogató rétegek bizonyos első fázisú őrségváltására már a húszas években sor került. Majd Mód Aladár felszólalásával egyetértőleg aláhúzta az SzDP munkáspárt voltát, túlzottnak minősítve Mészáros Károly felszólalásának a zsidó kispolgárság és az SzDP viszonyára vonatkozó azon megállapítását, mely szerint a Szociáldemokrata Pártra 1922-ben ós 1926-ban leadott szavatok „igen jelentős mértékben" a zsidó kispolgárságtól származtak volna. Lackó Miklós felszólalásában szintén javasolta a kandidátusi cím odaítélését. Kifejtette, hogy végül is minden műfaj létjogosult, tehát a szintetizáló is, sőt egyre nagyobb szüksége mutatkozik ennek, mert az utóbbi időben a történészek többnyire rész-területeket, szűkebb témákat dolgoztak fel. Véleménye szerint azonban Pándi Hona túl sokat markolt. Szintézisében így a levéltári anyagok inkább illusztrációvá váltak, ami felveti annak kérdését, hogy fokozottabban kellett volna használni a korabeli nyomtatott anyagokat, a korszak ideológiai, politikai, társadalmi tudatát bemutató elsőrendű forrásait. Másik észrevétele az volt, hogy a hallatlanul bonyolult korszakról adott kép kissé statikus lett, pedig a különböző társadalmi osztályok és rétegek komoly mozgásban voltak az ellenforradalmi rendszer első évtizedében is. A rendszer jellegének megítélésével kapcsolatban elmondta, hogy a szerző — álláspontjának többszöri leszögezése mellett — nem támasztja alá tételét tudományos bizonyító anyaggal. A rendszer fasiszta jellegének megközelítése — véleménye szerint — alapvetően a tömeg-befolyásolás bizonyos modern formáinak vizsgálata útján lehetséges mindenekelőtt. Tény, hogy a bethleni rendszernek a tömegek közvetlen mozgatására korlátozottabb lehetősége ós módja volt, mint a fasizmus totálisabb formáinak. A dualista Magyarországhoz képest azonban mind társadalmi, hatalmi, mind pedig ideológiai síkon új, modern ellenforradalmi, fasiszta jellegű módszereket alkalmaz — s ezeknek bemutatása világíthatja meg a rendszer fasiszta jellegzetességeit. Az Ady-kérdés, a legszélsőségesebb ellenforradalom Adyt magáévá tevő értékelése jól mutatja azt a változást, amely apolitikai tudat vonalán és az egész társadalom elrendeződésében végbement. A numerus clausus értékelésével kapcsolatban Lackó Miklós végül kifejtette, hogy az lényegében a szélsőjobboldalnak tett bizonyos gesztus volt, s csak azért került rá sor, mert ezt a funkcióját teljesítette.