Századok – 1969
Krónika - Magyar jogtörténetírás a Horthy-korban (g.) 911/IV
KRÓNIKA 915 bátorságát s a rendszerrel szembeni kiállását mutatja, hanem éppen ellenkezőleg: a berendezkedő ellenforradalom, Bethlen kormánya a rend, a törvényesség jelszavával lép fel — s Timon ehhez igyekszik törleszkedni az ősi magyar törvényességről, jogrendtiszteletéről mondottakkal. Eckhart tanszékre jutásával, a jogtörténethez való viszonyával kapcsolatban csak annyit szeretne megjegyezni, hogy a bécsi és berlini egyetemeken korábban kimondottan jogtörténeti tanulmányokat folytatott, s levelezése bizonyítja: már a 20-as évek közepén is szeretett volna jogtörténeti tanszékhez jutni, s készült is erre 1925-ben (Pécs). Tanszékre kerülése 1929-ben nemcsak azt jelentette, hogy Klebelsberg, a miniszter egyik jelöltjét segítették tanszékre, hanem azt is, hogy a századelő történeti iskoláiban szakszerű képzést nyert generáció (Szekfű, Hóman, Domanovszky, Eckhart) egyik igen tehetséges tagja kapott tanszéket, aki már fiatal bécsi levéltáros korában egyes írásaiban, de elsősorban barátaihoz írott leveleiben éles hangon kel ki a hazai tudományos életben nem egy területen uralkodó dilettantizmus ellen. Az ő szemükben a Timon-féle professzorok kezdettől nem számítottak tudósnak. Eckhart és a szellemtörténet viszonyáról szükségesnek tartja megjegyezni, hogy az korántsem olyan egyértelmű, mint azt Sarlós Márton állítja. Historiográfiánk egyébként is, mint egy zsákba a különböző holmikat, beleszorítja a legkülönbözőbb felfogású és indíttatású történetírókat a szellemtörténet kategóriájába. Éppen Eckhart példája mutatja, mennyire sokárnyalatú volt ez a „magyar szellemtörténet". Amikor pl. Domanovszky megírja ismertetését az 1931-es Századokban „A történetírás új útjai" c. kötetről, akkor fenntartásokkal élve Hóman, Szekfű állításaival szemben, tőlük eltérő felfogásúnak mondja Eckhartot. S a korabeli kritikus nem tévedett: Eckhart felfogását nem lehet egyszerűen a szellemtörténet egy megnyilatkozásának tekinteni. Ugyanakkor nem lehet Eckhart helyét megállapítani a Horthy-korszak tudománytörténetében, ha nem vagyunk tekintettel koncepciója olyan vonásaira, mint a kettősség a nemesi nacionalizmus kérdésében. Ha például gazdaságtörténeti munkáját nézzük, abban igen erősen megtaláljuk, érezzük a XVIII. századdal kapcsolatban a nemesi történetszemléletbe simuló függetlenségi koncepciót. Ugyanakkor a Timon-vitában az ugyané tőről fakadó szélsőséges nacionalista nézet elleni harcban az első sorban áll. Igen erős túlzás, hogy Sarlós Márton az eckharti koncepciót rasszista vonásokkal telítettnek mondja, s Bónis említett, a Szent István törvények önállóságáról készült tanulmányát semmiképp sem tarthatjuk rasszistának. Egyébként is a rasszista jelző kevés — akár az adott időszakban is határozottan jobboldali — történeti koncepcióra illik. E kérdések felvetésében nagyobb meggondoltság szükséges. Végül felvetődik Sarlós kérdésfelvetései nyomán: hogyan viszonyuljon a marxista történetírás a polgári korszak tudományosságához. Volt olyan időszak, amikor talán indokolt volt mindenekelőtt a „leleplezésre" törekedni. A mai fiatal, történésznek, jogásznak készülő generáció előtt azonban már sokkal inkább úgy vetődik fel a kérdés: kiszűrni a polgári koncepciókból azt, ami kötődik koruk reakciós politikájához, ami annak képviselője, de ugyanekkor igyekezni elsajátítani azokat a mesterségbeli fogásokat, melyek e korszak kiemelkedő tudósait jellemezték. Megbecsülést és tiszteletet vált ki pl. Eckhart becsületes és kiváló anyagkezelése, áttekintőkószsége az előtt a mai kutató előtt, aki majd négy évtized után ugyanazokat a levéltári fasciculusokat átnézte, s Eckhart minden idézetét, hivatkozását — ami pedig kevés történészről mondható el — rendben levőnek, megbízhatónak találta. Amikor ideológiai életünkben mind sürgetőbben vetődik fel a kérdés: hogyan tudja a határozott kritika mellett a polgári tudomány bizonyos eredményeit a marxista tudományosság is hasznosítani, akkor éppen a tudománytörténetnek kell ebben fontos szerepet játszani, s a tudománytörténet e téren nem maradhat le. Nem volt Eckhart tanítványa — mondotta Hajdú Lajos kandidátus, egyetemi docens —, Domanovszky történeti ós Sarlós jogtörténeti szemináriumaira járt. Nem foglalkozik a jogtudomány történetével, a jogtörténetírás fejlődésének kérdéseivel, de ismeri Timon Akos munkáit, s csodálkozik, hogy a Horthy-korszak jogtörténetírásában hosszú évek óta Eckhartot tartják egyesek a „főellenségnek". Utalni szeretne arra, hogy Eckhartnak sok marxista, különböző felelős állami tisztségekben dolgozó jogász tanítványa tevékenykedik ma is, s mindig a legnagyobb tisztelettel beszélnek volt professzorukról. Elítélhetjük Eckhart egyetemi tanári működésében a gúnyorosságot, a kissé talán cinikus magatartást, de a marxista tudomány fejlődéséhez is sokban hozzájárult; s hajlandóak vagyunk megfeledkezni olyan pozitívumairól is, mint pl.: Eckhart óta nincs közjogi funkciója a jogi professzorságnak. Az eddigi vita is meggyőzte, hogy igen hibás az, ha szubjektív indulatok vezetnek tudományos koncepciókat, és Sarlósnak nem szabadna így közelednie a kérdéshez. Másrészt a vita is mutatja, hogy a tudományos iskolák nem igazodnak a politikai határokhoz. 20*
