Századok – 1969

Történeti irodalom - Három történeti munka Dél-Itália nem olasz etnikumáról (Ism. Székely György) 785/IV

TÖRTÉNETI IRODALOM 787 demót, hogy a szövegközlés alapján értékesen elemzi a bizánci kor utáni időszak történeti körülményeit és eközben sikeresen dolgozza fel különféle összefüggő oklevelekben említett birtokok lokalizálásának problémáit. A normannkori fejlődés társadalmi jellegéhez és politikai felépítéséhez értékes adalékokat nyújt az okleveleiből kiemelt méltóságlista segítségével. Később még visszatérünk egy, a salentoi prédikáció kapcsán felmerülő történeti eseményre is. A görög kultúrkörnyezet hatása igen késői időkig nyúlik el. így a szerző a XVI. századból is hoz egy helyi nyelvjárásos kalábriai kiközösítő formulát a maga nyelvi-etnikai fejtegetéseinek bizonyítására. A tartalmi kommentár nélkül közreadott szövegnek történeti jelentősége is nyilvánvaló, a dél-itáliai korabeli állapotokra, a társadalom helyzetére ós a banditizmusra is fényt vet a kiközösítő szöveg. Végeredményben a szerző sokoldalúan bizonyítja egyes dél-itáliai területek (Kalábria, Salento) sajátosan kétnyelvű kultúráját, amelyben a csak szóbeli latinság, a görög Írásbeliség ós a nyelvjárásos vulgáris olaszság ötvöződött egybe. (Ebben a vonatkozásban munkásságát Rohlfs is elismeri, 45 — 46. 1.) Időben Parlangèli munkájával párhuzamos, de a szláv etnikumot tárgyalja Perrone Capano. Ez a szerző mélyreható levéltári kutatás eredményeit tette közzé, amelyben a történész eszközeit sikeresen egyesítette helynóvi, helyrajzi ós szemólynóvi elemzésekkel. Talán mondani sem kell, milyen fáradságos és aprólékos munka eredményeként áll előttünk az értékes és a korábbi olasz történetírásban nem elemzett kérdésekre fényt derítő tanulmány. Perrone Capano gondosan különbözteti meg a korai és késői szláv bejövetel tényezőit, kiindulópontjait. Gondosan elemzi az ezekből adódó kulturális és egyházi kapcsolatokat. A szláv bevándorlások széles skálájának általános érzékeltetésén túl három város körülményeire különös figyelemmel volt. Ennek során részletesen elemzi a szlávok előfordulási adatait Trani (XV—XVI. század), Brindisi (XIII—XVI. század) városokban ós a görögség miatt az előző munkákban már tárgyalt Salento vidéken (XV— XVI. század). Az utóbbiban Manduria város XVI. századi névkönyvét aknázza ki szerencsés kézzel a szerző. (Manduria Tarantotól keletre, Leccétől nyugatra fekszik.) Befejezésül két olyan vonatkozásra hívjuk fel a figyelmet, amely különösen érdekli a közép-európai, a magyar olvasót. Parlangèli a salentoi prédikáció görög betűs szövegének datálásához használja fel a kézirat egy 1352-ből származó bejegyzését, qjnely nevezetes magyar vonatkozású. Jelentőségót a szerző is felismeri, mert terjedelmes jegyzetben kap helyet R. Franchini elemzése a nápolyi magyar hadjáratokról és a fegyveres magyar kötelékek későbbi szerepéről. Ebbe a körbe esik az a bejegyzésben említett összeütközés, amely Copertino salentoi város és az egykori Torre ottani helység között egy harmadik helyen zajlott le. A magyar olvasó számára az is érdekes, hogy míg a nápolyi hadjárat dinasztikus okait a szerző nagyjából úgy mutatja be, mint az a magyar irodalomban szokásos, az 1352 januári megegyezés után leplezetlenül ír a magyar katonaság maradványainak fosztogató jellegéről és vallja, hogy Giorgio di Asperch giustiziere magyarok ellen irányuló katonai műveletei inkább csak rendőri fellépést jelentettek. A más történeti forrásból nem ismert bejegyzéses adat abból a szempontból jelentős, hogy mutatja: magyar harcosok Nápolytól bizony messzire, a Lecce városától délnyugatra eső salentoi pontra vetődtek. A magyar katonaelem más körülmények közötti XV. századi nápolyi szereplését Perrone Capano említi egyéb zsoldos csapatok között. Perrone Capano széles érdeklődése körében a közép-európai kapcsolatok olyan elemeit is feltárja, amelyek már a kulturális kölcsönösség pozitív elemeiként érdemesek figyelemre. A XV. század kulturális fejlettségét a közép-európai országok egymással versengve mérik le azon, hány olasz tudóst vagy művészt mutathatnak ki nagyvárosaikban, udvaraikban. Az olasz kutató beállítottságára mi sem jellemzőbb, mint hogy az ellenkező jelenségeket méltatja figyelemre. így említi a nápolyi udvari, humanista ós egyházi körök kulturális környezetében Mattia Moravo olomouci metszetnyomtatót, majd könyvnyomdászt, továbbá Giovanni Adamo di Polonia nyomdászt. Az olomouci mester 1476 óta, amikor latin bibliát nyomtatott Nápolyban, 1492-ig ott tevékenykedett számos antik ós egyházi munka közzétételével. Ő vezette be a nápolyi királyságban a görög betűk nyomdai használatát. A lengyel mester 1478-ban tevékenykedett ott. A néhány ponton érintkező, de a tárgyalt témák tekintetében igen szerteágazó három munka a bennük folyó vitától függetlenül sem zárja le az érintett kérdéskörök kutatását. Valószínűleg inkább serkentőleg ható folytatásai a közel száz esztendős vitának, illetőleg figyelemreméltó kezdeményezések új kérdések, új összefüggések feltárására. Tárgyuknál és gazdag anyaguknál fogva nemcsak az olasz történet ós nyelvtörténet iránt érdeklődők figyelmére tarthat számot mindhárom alkotás, de mindazok is haszonnal vehetik kezükbe e könyveket, akik Közép- és Délkelet-Európa múltjára koncentrálják érdeklődésüket. SZÉKELY GYÖRGY 11*