Századok – 1969

Krónika - Tudományos ülésszak a Magyar Tanácsköztársaság kikiáltásának 50. évfordulója alkalmából (Tóth István) 536/II–III

550 KRÓNIKA a Magyar Tanácsköztársaság ellen hangolják, akiket osztályhelyzetük a magyar forradalom győzelmében, a proletárdiktatúra fennmaradásában és megerősödésében tettek volna érdekeltté. Azok az elemek, amelyeknek a nemzetközi szocialista forradalom felé való ideiglenes orientációjában a nacionalista megfontolások játszottak döntő szerepet, nem lehettek tartós szövetségesei, megbízható támaszai a munkásosztálynak. Ezek az elemek a leghatározottabban szembefordultak a proletárdiktatúrával, amikor úgy látták, hogy a nemzetközi munkásmozgalom ós a Tanácsköztársaság tevékenysége nem szolgálta nacionalista törekvéseiket. A Tanácsköztársaság meghirdette, hogy más nemzetekkel békés szomszédi viszonyt akar fenntartani, lemondott a területi integritás elvéről, szembeszállt a burzsoá nacionalizmussal, a népek testvériségének, egymásrautaltságának ós önrendelkezésének eszméit hirdette. A Tanácsköztársaság szocialista jellegéből, internacionalista voltából következett, hogy a Tanácsköztársaságot a proletárdiktatúra hívei és ellenségei Magyarországon és külföldön egyaránt a nemzetközi proletárforradalom eredményének, a kommunizmus közép-európai hídfőjének tekintették. Ezért a Tanácsköztársaság születése pillanatától kezdve a nemzetközi munkásmozgalom támogatását élvezte. Természetesen különösen nagy rokonszenvvel fogadták a Magyar Tanácsköztársaság megteremtését a fiatal szovjetállam dolgozói, akik számára ez az első szocialista szövetséges megjelenését, a szocialista forradalom európai előretörését jelentette és megszilárdította a győzelembe vetett hitüket. Ismeretes, hogy Lenin a Tanácsköztársaság kikiáltása után hamarosan közölte az Ukrán Vörös Hadsereg főparancsnokságával, hogy fő feladata — a Donyecmedencének nyújtandó segítség mellett — az, hogy nyugati erőit a Magyar Tanácsköztársasággal való kapcsolat megteremtésére összpontosítsa. Bár 1919-ben a szovjet-oroszországi és a Magyar Vörös Hadsereg annyira óhajtott egyesülése nem következett be, az a katonai segítség, amelyet a Magyar Tanácsköztársaság Szovjet-Oroszországtól kapott, jelentős mértékben tehermentesítette a Magyar Vörös Hadsereget a keleti arcvonalon, és a román csapatokat hosszabb időn keresztül passzivitásra kényszerítette. Az Orosz és az Ukrán Vörös Hadsereg várható katonai segítsége, illetve ennek lehetősége nemcsak a polgári kormány tagjaira volt hatással, hanem a Tanácsköztársaság vezetőire is. Liptai Ervin ezzel a kérdéssel foglalkozva hangsúlyozta, az a tény, hogy a nemzetközi helyzetet 1919 március végén és április első felében túlzott optimizmussal ítélték meg, egyebek között szerepet játszott abban is, hogy a Tanácsköztársaság létrejötte után az ország védelmi képességének erősítése nem olyan megfeszített tempóban kezdődött, amilyet a proletárdiktatúrára leselkedő veszély nagysága indokolttá tett volna. Március 21-е után a Hadügyi Népbiztosság kommunista vezetői—Szamuely Tibor és Szántó Béla — a hadsereget feszített tempóban akarták fejleszteni és következetesen alkalmazni a szovjet Vörös Hadsereg szervezésében szerzett tapasztalatokat. Arra is van bizonyíték, hogy kezdetben (március 21-ét követő napokban) maga Kun Béla is úgy ítélte meg, hogy a helyzet sürgős intézkedéseket követel, ós szükségessé teszi a Hadügyi Népbiztosság kommunista vezetésének megerősítését. A Forradalmi Kormányzótanácsban azonban rövidesen olyan hangulat váll uralkodóvá, amely a proletárdiktatúrát fenyegető veszélyek lebecsülését és ezzel együtt a Vörös Hadsereg előtt álló feladatok leszűkített értelmezését tükrözte. Kétségtelen, hogy ez a felfogás bizonyos mértékig gátolta a hadseregépítő munkát, hiszen az orosz Vörös Hadseregre hárította a Tanácsköztársaság megvédésének alapvető feladatát, ós annak rövid időn belüli megérkezését feltételezte. Ennek a helytelen helyzetmegítélésnek a kialakulásában minden valószínűség szerint lényeges szerepet játszott az, hogy a Forradalmi Kormányzótanács figyelmét túlzottan a békekonferenciára, a vezető nagyhatalmak helyzetének és lehetőségeinek mérlegelésére korlátozta ós nem számolt eléggé a Tanácsköztársasággal szomszédos országok uralkodó osztályainak lehetőségeivel és törekvéseivel. Pedig ezeknek az országoknak a kormányai március 21-е után már nemcsak azért voltak érdekeltek a Magyarország elleni hadműveletek folytatásában, mert további területi igényeik voltak, hanem azért is, mert egy proletárállam léte a szomszédságukban, saját dolgozóikra tett hatásával veszélyeztette kizsákmányoló társadalmi rendjüket. Miközben a Forradalmi Kormányzótanácsban az abszolút biztonság hangulata uralkodott, Csehszlovákiában és Romániában erőteljesen folytak a Tanácsköztársaság elleni intervenció előkészületei. A Magyar Tanácsköztársaság vezetői stratégiai perspektívában tisztában voltak azzal, hogy előbb vagy utóbb, de elkerülhetetlenül sor kerül a nemzetközi ellenforradalom