Századok – 1969
Krónika - Beszámoló Szekeres József kandidátusi disszertációjának vitájáról (Barta Gábor) 271/I
« 272 KRÓNIKA által teremtett helyzetet kihasználni: a DGT ellentámadását — spontán sztrájkok kiprovokálása, majd erre válaszképpen elbocsátások — még sikerült kivédeni, de az ezt követő tétovázás és a KMP helyi szerveinek ekkor történt felszámolása a helyi munkásszervezetek elnéptelenedéséhez vezetett. A kormány szakszervezetellenes tervei ugyan meghiúsultak, de magában a pécsi bányavidéken 1936 — 36-ban csak kisebb memorandummozgalmak folytak. A szakszervezetnek tömegmozgalmak, sztrájkok megszervezésétől való visszariadása a munkások csalódását vonta maga után. A kilépési hullám 1936 elejére már 1800 szakszervezeti tag távozásához vezetett (1934-ben az összlétszám 3000 volt). Az 1936-os általános baloldali fellendülés hatására ugyan ismét nőtt (4000-re) a szervezett bányászok száma (s ebben a kommunisták új politikai vonalvezetésének is szerepe volt), a felélénkülés azonban az adminisztratív megtorlások és Peyerék opportunista taktikája hatására megtört, mielőtt bármely konkrét eredményre vezetett volna. A csalódottság, a fokozódó szótesés ez időszakában robbant ki a DGT országosan is legrosszabbul fizetett pécsi bányászainak 1937-es földalatti éhségsztrájkja. Ez a mozgalom először csak az 1933 óta érvényben levő 6 —8%-os bércsökkentés ellen irányult, s demagóg célzattal maga a kormánypárt is támogatta. E támogatás láttán a SzDP Ígéretet tett, hogy tartózkodik sztrájkok szervezésétől, s ezt az álláspontját az éhségsztrájk Vasason bekövetkezett megindulása után is fenntartotta. A kormány ultimátumot intézett a DGT-hez, amely végül is engedett, de azzal a feltétellel, hogy a sztrájkvezetőket elbocsáthatja. Az SzDP ehhez hozzájárult — mire 136 munkásvezetőnek felmondtak. A későn ébredő szocialista vezetők hiába indítottak újabb mozgalmat, 2 hetes tiltakozó sztrájkjuk eredménytelen maradt. A szakszervezet ós az SzDP tekintélye mélypontra zuhant — míg a szélsőjobboldali szervezkedés nagy lendületet kapott. 1937 végén Peyer megkísérelte a bányászmozgalom szociáldemokrata alapon való újjászervezését. Munkája, a leváltott Bertrand főtitkár helyére lépő Jelinek Ferenc rendkívüli erőfeszítései ellenére sem vezetett eredményre: 1938-ra a rendszeresen tagdíjat fizető bányászok száma mintegy 200-ra esett vissza. A kizsákmányolás elleni harc inkább csak helyi akciókra korlátozódott. Ilyen volt a brennbergi bányászok 1938 nyári sikeres mozgalma; de főleg Észak-Magyarországnak a nagy monopóliumok hatalma által eddig fékentartott bányászsága aktivizálódott ekkor. Először csak a kisebb tulajdonosok üzemeiben kezdődtek bérharcok 1938 folyamán, majd 1939-ben a Salgó bányamunkásai folytattak megmozdulásokat, amelyek érdekes sajátsága volt, hogy többször is maga a kormánypárt vállalta vezetésüket. Az 1939 nyári, 6000 emberre kiterjedő nógrádi sztrájk érte el először, hogy a kormány bizottság útján meghatároztatta a minimális béreket. A szakszervezetek befolyása így tovább is mélyponton maradt. A vidékről felkerült új munkások között az átlagosnál könnyebben nyert teret a soviniszta-fasiszta demagógia; jellemző, hogy éppen Salgótarján környékén lett a fasiszta szervezetek hatása a munkásokra a legerősebb. A második fejezetben a szerző a második világháborúnak a magyar szénbányászatra gyakorolt hatását elemzi. Hazánkban a hadigazdálkodás fő problémája az energiaellátás volt — s ezt elsősorban a széntermelés erőteljes fejlesztésével kívánták megoldani. Három síkon tett a kormány lépéseket: megfelelő mennyiségű munkaerőt, a munkásság kielégítő élelmezését ós a bányászati segédanyagok folyamatos szállítását kívánták biztosítani — kevés eredménnyel (pl. a gyakorlatlan munkások beállítása a termelékenységet csökkentette stb.). Végül is a szénkonjunktúra hatása abban nyilvánult meg, hogy sorra építették ki az új aknákat, Diósgyőrtől Brennbergbányáig; ezzel s némi gépesítéssel sikerült is (1938-hoz képest) 1942-re 139%-ra emelni a termelést, de az ennek ellenére elmaradt az igényektől. A munkanélküliség megszűnése s a néhány szociális intézkedés (minimális bér, szabadság stb.) mégsem jelentett könnyebbséget a bányamunkásoknak: az infláció, a mezőgazdasági árak emelkedése, a különböző pót-munkaidők bevezetése, kiszolgáltatottságuk révén helyzetük nem javulhatott. A következő fejezet a nyilas befolyás kezdeteit tárgyalja, amivel szemben az SzDP a kormány iránt hangoztatott fokozott lojalitással próbálta legalitását biztosítani. Ez az alaphelyzet határozta meg az 1940 őszi általános bányászsztrájk kitörésének körülményeit. Mikor az életviszonyok súlyosbodása még a politikamentességet hirdető szociáldemokratákat is akciók kezdésére sarkallta, a hitleri villámháború sikerein felbuzdult nyilasok féktelen propagandába kezdtek: az 50 000 fős bányásztömeget akarták puccsista terveik keresztülvitelére eszközül felhasználni. Azt tervezték, hogy a széntermelés leállításával megbénítják az energiaellátást, s a sztrájkkal előidézett zavaros helyzetben — német segítséggel — átveszik a hatalmat. 1940. szeptember 1-én illegális bányászkongresszust szerveztek Budapesten, majd kirobbantották az első sztrájkot Mátranovákon. A gyorsan terjedő sztrájkhullám során Gruber nyilas képviselő folytatott sikertelen tárgyalásokat a
