Századok – 1969

Krónika - A magyar polgári demokratikus forradalom 50. évfordulóján. Tudományos ülésszak az Akadémián (Pál Lajos) 246/I

256 KRÓNIKA A következő korreferátumot Erényi Tibor kandidátus az MSzMP KB Párttörténeti Intézet tudományos osztályvezetője „A szocialista mozgalom és a magyar októberi forradalom" címen tartotta meg. Az előadó bevezetőjében rámutatott, hogy 1918 viszonylatában a hazai szocialista mozgalmon a Magyarországi Szociáldemokrata Pártot és a szakszervezeteket a maguk teljes egészében értjük. A párt vezetőségének és eszmei-politikai állásfoglalásának része volt a forradalom győzelmében. A korábbi szocialista programok — hangsúlyozta az előadó — távoli célként a magántulajdon megszüntetését, a szocializmust; közeli célként a parlamenti demokráciát jelölték meg. E két fázis megkülönböztetését az ország gazdasági, társadalmi állapota teszi szükségessé — hangoztatták a szociáldemokraták. Az SzDP akkori álláspontja megítélésének nehézségére utalt az előadó, amikor kijelentette, hogy egyrészt az eredeti marxi tételeknek az adott viszonyokhoz való alkalmazását elmulasztották, másrészt azt sem lehet állítani, hogy a párt vezetősége a polgári demokratikus célkitűzéseket teljes egészükben felvette volna. Hangsúlyozta, hogy a földosztásról azért nyilatkoztak elutasítóan, mert — szerintük — ez gátolta volna a szocialista célkitűzések megvalósítását. A nemzeti kérdés vonatkozásában nem mérték fel annak jelentőségét, hangoztatásától az osztályharc tisztaságát féltették. Utalt arra, hogy Magyarországon mint Közép- és Délkelet-Európában általában felvetődött a polgári demokratikus és a szocialista célkitűzések összehangolásának történelmi igénye, melyet csak meghatározott történelmi helyzetben, erős elméleti és taktikai felkészültség birtokában lehetett végrehajtani. Magyarországon ezek a lehetőségek ekkor még nem teremtődtek meg. A történelem sokszor produkál olyan helyzeteket, amikor radikálisabb nézetek hangoztatása veszélytelenebb, mint a már megérett célkitűzésekért folytatott harc. Ehhez kapcsolódik az opportunizmus problémája. Az SzDP vezetőségének többszöri kompromisszumát elméleti orthodoxizmusa látszólag alátámasztotta. Azt viszont már semmilyen érveléssel nem lehetett igazolni — hangsúlyozta az előadó —, hogy mind a polgári demokratikus, mind a szocialista átalakulás kérdésében 1918 folyamán reformista álláspontra helyezkedtek, ami megfosztotta az SzDP-t attól a lehetőségtől, hogy az őszirózsás forradalom győzelmének cselekvő részese legyen. Az SzDP 1918-as szerepének megítélésekor nem lehet mellőzni a fejlődés folyamatának mérlegelését. Ez megmutatkozik abban, hogy 1918 őszére a párt közelebb került a polgári demokratikus jellegű feladatok megértéséhez, ami viszont nem járt együtt a forradalmi perspektíva kialakulásával, s így erősítette a politikai irányvonal reformista jellegét. A párt fejlődósének legfontosabb mozzanata a baloldal megerősödése volt. Ennek igazolásául az előadó az 1918 októberi kongresszuson benyújtott Zádor —Nyisztorfóle határozati javaslatra utalt, mely munkáshatalmat követelt, de a burzsoázia demokratikus elemeivel együttműködve, kezdetben polgári demokratikus alapon, de szocialista perspektívával. Másik érdekes kérdés a szociáldemokrata pártvezetés és a tömegmozgalmak közötti konfliktus, mely főleg az 1918-as óv eseményei kapcsán éleződött ki. A forradalmi fellépés feltételei az óv folyamán megteremtődtek, ugyanakkor a párt vezetősége a forradalmi megmozdulások leszerelésére törekedett. Az előadó e vonatkozásban utalt a januári és júniusi eseményekre. A vezetőség októberi pártdeklarációja sok helyes elgondolást tartalmazott, de lényegében a forradalmi mozgalom továbbterjedését akarta megakadályozni, s így ez a fenti irányvonal folytatását jelentette. Voltak azonban szociáldemokraták — mutatott rá az előadó —, akik október 30 — 31-e éjszakáján nem e proklamációnak megfelelően cselekedtek. Elsősorban Landler Jenő, Szántó Béla, Gyetvai János képviselték a forradalmi irányvonalat, s jelentős szerepük volt a párt forradalmi kiáltványának megjelentetésében. A Nemzeti Tanácsban Pogány József és Rónay Zoltán képviselte e felfogást. Az októberi forradalom sikere fátyolt borított a párt 1918-as magatartására, s az SzDP lényegében megtartotta pozícióit, a vezetésben azonban némi erőeltolódást eredményezett. Garami pozíciója jelentősen gyengült. Kunfi, Böhm, Garbai s általában a centristák szerepe erősödött, előrehaladt a baloldal kialakulásának folyamata (Landler, Pogány, Varga Jenő). A baloldal erőfeszítéseit a polgári demokratikus átalakulás következetes keresztülvitelére összpontosította, de lényegében elmaradt a Zádor —Nyisztor-fóle célkitűzések mögött. A szocialista forradalom perspektíváit még a „hagyományos" baloldal képviselői (Vágó, Szántó, Rudas, Hirossik) sem vázolták fel, csak november második felétől, amikor kapcsolatba kerültek a Korvin Ottó vezette „forradalmi szocialistákkal". A reformista vezetés eszmei fogyatékossága, a polgári demokratikus célkitűzések előli kitérés maga után vonta a szocialista átalakulás időszerűtlenségéről vallott néze-