Századok – 1969

Krónika - A második világháború és a Földközi-tenger (Ránki György) 1314/V–VI

1316 KRÓNIKA De az amerikaiak ragaszkodtak a franciaországi partraszállás eredeti tervéhez és a Földközi-tengert csupán másodlagos jelentőségűnek tartották, az itteni hadműveleteknek nem tulajdonítottak túlzott politikai és katonai jelentőséget. Churchill látva, hogy sem egy erőteljes balkáni partraszálláshoz, sem ennek alternatívájaként Olaszországon keresztül Ausztria felé való előretöréshez nem kapja meg a szükséges katonai erőket, végül 1944 októberében megegyezett Sztálinnal. Ez a megegyezés a számukra legfontosabb Görögországot angol érdekszféraként biztosította. Két olasz történész, Michel Eochat és Piero Fieri elemezte ezután az olasz hadsereg és a fasizmus kapcsolatát, illetőleg az olasz háborús stratégiát. Az előbbi ugyan rendkívül érdekes, új dokumentumokkal világította meg a hadsereg vezetőinek és Mussolininak a kapcsolatát, mégis inkább a háborút megelőző évek szervezési és irányítási kérdéseivel foglalkozott. Az utóbbi előadás viszont kiemelte az olasz hadsereg felkészületlenségét, Mussolini szerepét a hadsereg irányításában, a francia balkáni, illetve észak-afrikai hadműveletek stratégiai előkészületlenségét és taktikai gyengeségét; utalt arra, miként vált Olaszország — a földközi-tengeri hadműveleteket illetően is — csupán másodlagos hatalommá. Franco Catalana, a milánói egyetem professzora, az olasz hadigazdaság csődjót mutatta be igen gazdag tényanyag s annak sokoldalú elemzése alapján. Bőségesen használta De Stefani fasiszta pénzügyminiszter írásait, amelyek alkalmat adtak arra, hogy elemezze: miként fordította visszájára a háború a fasizmus nagy propagandával hirdetett gazdasági vívmányait, s hozta felszínre a gazdasági csőd ugyanazon elemeit, amelyek az első világháború idején a liberális gazdaságpolitika mellett Olaszországban tapasztalhatók voltak. A Földközi-tenger szerepét a náci Németország katonai-politikai terveiben két előadás világította meg. Az egyiket Andreas Hillgruber freiburgi professzor tartotta, akinek számos munkája közül a Hitler stratégiai terveivel foglalkozó nemrég franciául is megjelent, s akit a német katonai tervek egyik, legalábbis ami a forrásismeret szélességét illeti, legavatottabb szakértőjeként ismernek a második világháború kutatói. Abból indult ki, hogy Hitler világuralmi terveiben eredetileg Franciaország és a Szovjetunió meghódítása, a volt afrikai német gyarmatok visszahódítása szerepelt, a Földközi-tengert viszont olasz érdekszférának tekintették. A második időszaknak az 1939—40-es esztendőket tekinthetjük, midőn Hitler a kérdést Olaszország, a viehy-i Franciaország és Spanyolország együttműködésének megteremtése szempontjából vizsgálta, de a Szuez eÜeni támadásoknak nem szentelt figyelmet — vagy modus vivendit akart, vagy közvetlen támadást Anglia ellen. Amikor mind a két kísérlet sikertelen, akkor merül fel, hogy az olasz erők támogatására csapatokat küldenek Észak-Afrikába, s Gibraltár elfoglalására is széleskörű tervet dolgoznak ki. Hitler úgy vélte, hogy a görög—olasz háború elvileg kedvező helyzetbe hozta az angolokat, tehát itt is a beavatkozás mellett döntött. A Szovjetunió mellett azonban másodlagosnak tartotta a Földközi-tengert, s még ha engedélyezett is offenzív hadműveleteket, az angolok gyengeségét nem használta ki teljesebben a térségben. Az volt a terve, hogv ha a Barbarossa-tervet sikeresen befejezik, akkor fordulnak Anglia, illetve afrikai pozíciói ellen a Kaukázuson, Törökországon és Líbián keresztül, illetve Spanyolországon és Nyugat-Afrikán át. 1942 tavaszán az új helyzetben már csak észak-afrikai támadásra gondoltak, amelyet Malta elfoglalásával akartak egybekötni, de 1942 nyarán ez a terv is kudarcot vallott. 1942 őszére pedig minden megfordult: angol—amerikai offenzíva indul keletről és nyugatról egyaránt, s a németek elvesztik afrikai pozícióikat. Ugyanezt a témát világította meg Lothar Orunchmann müncheni történész is. Abból indult ki, hogy stratégiailag az angolok uralták a Földközi-tengert, de a haditechnika fejlődése lehetővé tette tengeri fölényük leküzdését. Véleménye szerint a tengelyhatalmak 1940—41-ben egy sor stratégiai hibát követtek el földközi-tengeri hadviselésükben. Az olaszoknak Malta elfoglalásával kellett volna kezdeniük a háborút, majd afrikai hadműveleteket kellett volna véghezvinni, 'viszont a Franciaország elleni hadműveletek teljesen feleslegesek voltak. Akadályozta a terveket Mussolini koncepciója is, aki nem közös háborút akart a németekkel, hanem ún. parallel háborút kívánt folytatni. Az Anglia elleni támadás kudarca után német haditengerészek, akik nem helyeselték a Barbarossa-tervet, a Földközi-tengerre akarták áttenni a háború súlypontját. Ez a nézet bizonyos támogatásra talál a hadsereg egyes vezetőinél, akik tartottak a kétfrontos háborútól. Hitler viszont fordított sorrendet hangsúlyozott: előbb az oroszokat akarta leverni — addig véleménye szerint nem lehet Törökországon át támadni a Közeikeleten. A német kancellár csak a szárnyát akarta biztosítani a Földközi-tengeren. Az előadó viszont azon a véleményen volt, hogy erélyesebb s ügyesebb politikával Vichy-t ós Franco-t