Századok – 1969

Történeti irodalom - Nizsalovszky Endre–Lukácsy Sándor: Eötvös József levelei Szalay Lászlóhoz (Ism. Antall József) 1220/V–VI

1222 TÖRTÉNETI IRODALOM A centralista irányzat, amelynek érdemeit nehéz lenne vitatni a polgári állam modelljének magyarországi propagálása terén, nehéz helyzetbe került. Az udvar egyenesen kihasználta a nemesi vármegyéről mondott éles bírálatukat. Adminisztrátorokat küldtek a megyék élére, súlyosan kompromittálva a jobbító szándékú doktrinereket. Eötvös rádöbbent arra, hogy amíg nincs felelős kormány, nem lehet megváltoztatni a megyei szerkezetet. Elkeseredésében már a politikától való visszavonulás gondolatával foglalkozott. A Pesti Hírlappal kapcsolatban kialakult csalódása egyébként mégegyszer megismétlődik — két évtized múlva — a Politikai Hetilap-pal. A reformkor utolsó éveiről, a nagy átalakulás idejéről nem maradt fenn Szalayhoz írott Eötvös-levél. De annál érdekesebb az 1848. október 20-án, Münchenben kelt levele (43. sz.). Eötvös távozása Lamberg megölése és a szeptemberi fordulat kirobbanása után, életrajza egyik legvitatottabb pontja. Régebben ismert levelében is forradalom-ellenességével indokolta távozását, amit a most közölt levél még világosabbá tesz. „A magyar dolgok oda jutottak hol minden discussio lehetetlenné válik, 's az ki a' propheta (Kossuth) parancsolatjainak hódolni nem akar, aki nem akarja elhalgatni meggyőződését, 's igent mondani mindenhez, csak két utat lát maga előtt — az akasztófát, vagy számkivetést —• én az utóbbit választám." Eötvös a második bécsi forradalom napján ment onnan is tovább Münchenbe. Érződik szavain a rémület, sokkal inkább a francia forradalom felidézett látomása, mint a magyar belpolitikai valóság. Ismert tény, hogy Kossuth a szabadságharc legsúlyosabb óráiban sem alkalmazta az ellenfeleinél felrémlő és az utókortól annyiszor számonkért forradalmi szigort. Eötvös ugyanebben a levélben retteg az akasztófától, bár maga ismeri el, hogy semmiféle veszély nem fenyegette személyében, de ilyen viszonyok között „csupa ómelgésből" is kivándorolnak egyesek. A francia forradalommal vont párhuzamot és a felgyorsult események sodrában elérkezettnek látta az időt, hogy az Alkotmányozó Nemzetgyűlés hívei elinduljanak a Konvent kezdetén ! A jakobinus diktatúra víziója kísértette meg a pesti események láttán. Aggodalmakkal telítve ítélte meg Magyarország sorsát, meggyőződése volt, hogy a kísérlet végén „magyar statust jelen határaival nem fognak a' retortában találni ez iránt tisztába vagyok magammal". Távozása időszakára még viszszatér Eötvös a Batthyány mellett tett tanúvallomásában is, amelyre — saját felajánlkozására — került sor Bécsben 1849. május 1-ón (Károlyi Árpád: Batthyány Lajos főbenjáró pöre, Bpest. 1932. I. köt. 182—183. 1. és II. köt, 301—305. 1.). Világos után is értékes részlet-megfigyeléseket, helyzetelemzéseket tartalmaznak az Eötvös-levelek (1851—59). Miről szólhatnának az önkényuralom néma esztendeiben? A kortársak hétköznapi küzdelmeiről, irodalmi tevékenységéről, nem egyszer pedig családi eseményekről. Az irodalmi életről szóló híradásában időt álló vélemények és tévesnek bizonyult megállapítások váltogatják egymást. Toldy Ferenc szorgalmát dicséri, de felrója az önálló és új gondolatok hiányát. Ebben igaza volt ! Nem mondhatjuk el ugyanezt, amikor Kemény Zsigmond talentumának megbocsátotta az áradó — megélhetésért írott — műveket, de félreérthetetlenül elítéli és lekicsinyli a többieket, közöttük Jókait, „kik az ortographián ós syntaxison kívül semmivel nem bírnak mire írónak szüksége lenne; mily irodalmi vízözön fenyeget ez oldalról" (45. sz.). Nagy gonddal tájékoztatják egymást műveik hazai ós külföldi hatásáról. Eötvöst elsősorban a XIX. század uralkodói eszméiről írott hatalmas művének külföldi visszhangja érdekli. Közben szinte új felfedezésként ír a magyar paraszt erényeiről, megállapítván: „mennyire mívelt lelkű durva subája alatt" (46. sz.). Élénken figyeli Eötvös a nemzetközi eseményeket is, bár ritkán ül fel az álmokat kergető derűlátó híradásoknak. Igazi reményt csak az 1859. évi osztrák vereség kelt benne. Megállapítja levelében (57. sz.): „mostalig találkozik valaki, ki a 848iki törvényektől mint kiindulási pont(t)ól elállna". Tehát Eötvös felzárkózását Deák kezdettől vallott 48-as felfogásához, ha nem is műveiben, de meggyőződésében, korábbra kell helyeznünk, mint eddig véltük. Az 1857. évi memorandum aláíróját, a röplapok szerzőjét — a nyilvánosság színpadán — mindig ott találjuk, ahol a lehetségesnek vélt politikát viszik színre. Nízsalovszky és Lukácsy munkája, ha nem is teszi szükségessé eddigi Eötvösképünk alapvető revízióját, mindenesetre pontosabbá, árnyaltabbá váltak és válhatnak ítéleteink. A jól sikerült bevezető tanulmány mellett külön kell szólnunk a jegyzetapparátusról, amely messze meghaladja a legigényesebb forráskiadványokkal vagy akár a kritikai kiadásokkal (irodalmi téren) szemben támasztott követelményeinket. Ha mégis hibát keresünk benne, akkor is elsősorban az erényeit ostorozzuk: túl sokat mondanak, az ismert részleteket és a könnyen ellenőrizhető adatokat is közlik. Talán szerencsésebb lett volna a mostaninál is terjedelmesebb bevezetésben tárgyalni a lábjegyzetekben mozaikokká töredezett, de valódi tanulmányanyagot rejtő mondanivalót, ami gyakran túlzottnak tűnik a maga helyén. De még ennél is fontosabb, ha ez megvalósítható, az