Századok – 1969

A Történelmi Társulat és a századok múltjából - Glatz Ferenc: Klebelsberg tudománypolitikai programja és a magyar történettudomány 1176/V–VI

1182 GLATZ FEBENC kapcsolódónak tartja. Mert igaz, mondja, hogy Petőfi forradalmár volt, ,,de nemzeti forradalmár", aki hazafias lírájának lendületét a „nemzeti múlt szépségeiből és nagyságaiból merítette" s „történeti érzéke ós hazafiassága" révén tölthette be ezt a szerepet. Petőfi 1848/49-ónek e nemzeti forradalmi szellemével homlokegyenest szembeszáll az, mely „1918—19-iki összeomlásunkkor tombolta ki magát", s amelyik „ahistorikus ós anacionális radikalizmus volt".23 A két forradalom elválasztásának, sőt szembeállításának alapja tehát — mint e gondolatok idézése mutatja — a központba emelt „nemzeti" kategóriája. S a klebelsbergi érvelésben e „nemzeti" egyet jelent a nemzeti történelemhez tartozással, a nemzeti érzés azonos a magyar történelem évezredes fejlődéséhez való kapcsolódással. A demokratikus és proletárforradalom nem rendelkezik hagyományokkal a magyar történelemben, állítja e gondolatmenet, gyökerei is csak a századelő radikalizmusáig vezethetők vissza, s így természetes, hogy szemben áll nemcsak a magyar fejlődéssel, de mindennel, ami történeti. A proletárforradalmak ezen „ahistorikus" volta szerinte nemcsak Magyarországon mutatkozik. Ilyen volt az 187l-es párizsi kommün, és ilyet láthatunk Oroszország jelenlegi állapotában is, ahol ez a „nemzet-egész bomlását idézi elő". A franciák is büszkén vallják magukénak „a nagy forradalomban előfordult sok gyarlóság és vérengzés dacára is" 1789-et ós 1848-at, nemzeti forradalmaikat, de a párizsi kommünről hallgatnak, illetve „mint idegen testet lökik ki nemzeti történetükből". A magyaroknak is így kell eljárniok „a nemzet lelkétől idegen, a nemzet legszentebb javait emésztő, sorvasztó" Károlyi- -Kunfi-féle forradalmakkal szemben24

. És ugyanez a szubjektív hang csendül meg akkor is, amikor a történelem-ellenes, nemzetietlen forradalom előtörténetéről — mely szerinte egyedül a polgári radikalizmus volt — beszél. Érdekes, és jellemzi Klebelsberg egész politikai habitusát, hogy a forradalmakhoz vezető út kritikai felülvizsgálatánál nem általában a liberalizmust vizsgálja, nem annak minden válfaját teszi felelőssé a forradalomért, hanem következetesen a polgári radikálisokat. Ez a „vakmerő" irány — mondja — 1907-ben a pécsi szabadoktatási konferencián ütötte fel fejét először, Pikier Gyula ós Jászi Oszkár felszólalásaiban, majd katedrákról hirdetve és a sajtóban mind jobban elharapódzott, míg a forradalomhoz vezetett.25

A látható különbségtétel magyarázata kétségtelenül abban rejlik, hogy Klebelsberg sokat átörökített nézeteiben és politikájában a háború előtti tiszaistváni politikából, melvben a keménykezű, antidemokratikus kormányzati módszerek együtt jelent keztek a liberalizmus bizonyos megőrzésével. E politikai kapcsolódást érezhetjük azon erőnek, mely visszatartja Klebelsberget a liberalizmus olyan „totális" elvetésétől, bírálatától, mintamely a kor más, ideológiailag iránytadó munkáiban hangot kap.26 Annál erősebb hangon ostorozza azonban a polgári radikálisokat, akik szerinte bűnösek abban, hogy a század első évtizedeiben — természetesen a főváros gondolkodásában — a történetietlen és nemzetietlen radikalizmus erőre kaphatott, s hogy a társadalomból majd teljesen kiveszett a „történelmi érzék" ... 27 Itt, a ,,történelmi érzék" kategóriájánál egy pillanatra meg kell állnunk. Már csak azért is, mert Klebelsberg 1919 utáni beszédeiben a történelem, a történelemtudomány társadalmi szerepéről mondottak közben állandóan előfordul. A XIX. századi romantika e jellegzetes kifejezése, mely akkor magába sűrített mindent, amit a filozófusok, költők, írók a dolgok, a történések történelmi determináltságáról állítottak,28

Klebelsberg szóhasználatában — mai kifejezéssel élve — a társadalom történeti tudatának, a társadalom történelem iránti érdeklődésének megjelölésére szolgál. Vagyis történelmi érzéke van annak a társadalomnak, annak a nemzedéknek, amelyik érdeklődik nemzete történelme iránt, ismeri azt, s magáévá is teszi az e történelemből levonható „erkölcsi "tanulságokat. Ha a társadalomban él a történeti érzék, mondja, akkor nem lesz hajlamos befogadni a forradalmi szellemet. Jászi Oszkárék radikalizmusa is azért tehette fogékony-23

Uo. 37, 52. 1. 21

Uo. Uo. 52. 1. A világháború utáni Tisza-képek felsorakoztatásánál — minek során érdekes következtetések levonásához juthatnánk az ellenforradalmi korszak gondolkodására vonatkozóan — fontos helyet kapna a Klebelsberg által rajzolt Tisza-beállítás. Szerinte Tiszának három nagy felismerés volt az érdeme: — A forradalmakhoz vezető ellenzéki mozgalmak visszaszorítására törekvés. Mint mondja „korán észrevette a nemzeten erőt vevő disszolüciót, a köztünk elharapódzó féktelenséget és fegyelmezetlenséget, amely a végén lehetővé tette az 1918. év őszének és az 1919. év tavaszának siralmas eseményeit. Ebből a felismerésből folytak küzdelmei az obstrukeió ellen, a parlamenti rend érdekében." — Látta a nemzet katonai megerősítésének szükségességét, de látta a Monarchia gyengeségét, s mindent megtett a háború elkerülésére. — Végül, felismerte, hogy a dualizmust nem szabad engedni továbbfejleszteni, mert ez „a magyar nemzet érvényesülésének visszaszorítására" irányuló törekvést jelent. (BCT 25 — 27. 1.) Klebelsbergről egvébként köztudott volt, mennyire kötődik személyesen is Tisza Istvánhoz. "Uo. 36. 1. " Arnold Häuser: A művészet és az irodalom társadalomtörténete Bpest, 1969. II. köt. 130 — 136. 1.