Századok – 1969
Tanulmányok - Elekes Lajos: Az amerikai analitikusok és a történelmi relativizmus relativista bírálata 1024/V–VI
1036 EI.EKES HAJOS A neopozitivistákat nem egyszer és nem minden ok nélkül vádolták egyfajta szcientizmussal. Ez az ellenvetés főként akkor tűnik indokoltnak, ha tekintetbe vesszük, hogy az angol nyelvhasználatban a „science" kifejezés hosszú ideig és részben máig érezhető hatással a természettudományokat és azok módszereit jelölte, míg a társadalomra és főként az emberi megnyilvánulások különböző formáira vonatkozó ismereteket jobbára „art" (tulajdonképpen: művészet) gyűjtőnéven foglalták össze. Ennek a szóhasználatnak középkori vagy még régebbi gyökerei vannak és inkább a különböző tudományterületek eltérő vonásait érzékelteti, nem állásfoglalás tudományosságuk mértéke, megállapításaik valóságtartalma és hitelessége tekintetében. Utóbb azonban ilyen mellékértelmet kapott. Tudomány az, ami az absztrakt tudományok vagy a (kísérleti) természettudományok eszközeivel dolgozik. Ami nem, az nem is tudomány, vagy csak korlátozott mértékben tekinthető annak. Ez az alábbi, némileg deformált értelmezés nagyon könnyen vonatkoztatható, vagy legalábbis párhuzamba állítható a neopozitivizmusnak a tudományos megállapítások értékéről alkotott, fentebb vázolt felfogásával. Ezen túlmenően kétségtelen az is, hogy a ncopozitivisták, miközben igen helyesen hangsúlyozták a tudományok egységének elvét (szemben a múlt század és a századelő olyan idealista áramlataival, amelyek áthidalhatatlan szakadékot véltek felfedezni a természettudományok és a társadalomtudományok — akkor használatos kifejezéssel: nomotetikus és idiografikus ismereti rendszerek — közt), ezt az egységet olyan követelményrendszerben óhajtották kifejezésre juttatni, amely nem eléggé vette figyelembe a vizsgált területek különbözőségét és a tudományos kutatói eljárásoknak ebből adódó eltéréseit. Követelményrendszerük ilyenformán egyfajta metodológiai kényszerzubbonnyá alakult, vagy ha úgy tetszik: Prokrusztesz-ággyá. Ami nem fért bele, le kellett metszeni. Ami nem érte el a határait, azt azokig kellett kinyújtóztatni. Minthogy az eljárás elméleti alapja túl a logikai levezetésen — elsősorban a közvetlen megfigyelés, a kísérletistatisztikai bizonyítás, az eredmény ilyen szempontból is jogosan minősíthető szcientizmusnak. De akárminek minősül, kétségkívül merev és erőszakos. Ezért monizmusa ellenére sem fér össze a marxista dialektika követelményrendszerével. Minthogy a neopozitivizmus nagy gondot fordított az egynemű jelenségek tömeges tanulmányozására, metodológiájában szükségképpen előtérbe nyomult és alapelvvé izmosodott az a felfogás, hogy a kutatások fő feladata tory. Harper & Row, 1966; illetőleg А. С. Danto: Analytical Philosophy of History. Cambridge University Press. 1965. — A Popper-Hempel séma fejlődésére, különböző oldalaira Id. С. О. Hempel: The Function of General Laws in History. Journal of Philosophy XXXIX. 1945; C. G. Hempel—P. Oppenheim : The Logic of Explanation. Philosophy of Science 15. 1.948; К. B. Popper: The Open Society and its Enemies. London. 1945 és uö. : The Poverty of Historicism. Economica 1944—45. (Utóbbi könyvalakban: London 1957, Boston. 1958. — Nyiltan antimarxista koncepciójának bírálata angol marxista filozófus részéről: M. Gornforth: The Open Philosophy and the Open Society. A Reply to Dr. Karl Popper's Refutations of Marxism. London. 1968.) — A relativizmus prezentista, pragmatista formáinak részben vagy egészben neopozitivista alapozású kritikájához vö. még M. White (Social Thought in America. New-York. 1949), W. H. Walsh (Introduction to Philosophy of History. London. 1951), továbbá E. Nagel (The Logic of Historical Analysis. The Scientific Monthly. 74. 1952) írásait, amelyekben egyre világosabban kirajzolódnak a neopozitivista analízis és helyenként az analitikus történetfilozófia kritikai alapvonásai erényeikkel és gyengeségeikkel egyetemben. — A neopozitivizmus ós a történelemtudomány logikai vitakérdéseire vö. I. Sz. Kon bírálatát, Yoproszi Isztorii. 1963. 9. sz.
