Századok – 1969
Tanulmányok - Elekes Lajos: Az amerikai analitikusok és a történelmi relativizmus relativista bírálata 1024/V–VI
Elekes Lajos: Az amerikai analitikusok és a történelmi relativizmus relativista bírálata Történetfilozófusok és történetkutatók köreiben régtől fogva vitatott kérdések: mi a történelem, a történelmi kutatás tárgya? melyek megismerésének és valósághű ábrázolásának lehetőségei és korlátai? Alapvető kérdések ezek; nyilvánvaló, hogy minden valamirevaló történetvizsgálónak szembe kell néznie velük, meg kell kísérelnie tisztázásukat legalábbis olyan szinten, amelyen lehetővé válik számára saját kutatói, szakírói tevékenysége céljának, értelmének többé-kevésbé szabatos körvonalazása. Éppen ezért nem csodálható, ha ezek a problémák újra meg újra felmerülnek különböző filozófiai és szakkutatói irányzatok különböző szempontokból kiinduló, különböző eredményekre vezető tolmácsolásában. Az eredmény a különböző, olykor szögesen ellentétes vagy annak látszó nézetek, elméletek óriási tömege, amelyet egészében egyre nehezebb áttekinteni, főként Európa polgári tudományosságában, amelyből ezek a viták kinőttek és szélesebb körben elterjedtek. Az európai tudományosság — történetírás és történetfilozófia — fő irányzatai, ezek fontosabb nézetei nem ismeretlenek a magyarországi szakemberek, sőt talán az érdeklődők szélesebb rétegei előtt sem. Az előző mintegy kétszáz esztendő vitáiról, azok legjelentősebb kérdéseiről és megoldási módozatairól valamilyen mértékig számot ad a filozófiatörténeti és a tudománytörténeti szakirodalom, noha még korántsem a kívánt mértékben és nem a szükséges részletességgel. Annyit azonban mégis majdnem mindenki tud (vagy ha nem, viszonylag könnyen megtudhat), hogy volt a polgári művelődós fejlődésének egy olyan korszaka, amelyben a legkiemelkedőbb elmék messze előremutató, bár többnyire nem eléggé megalapozott és naiv egyszerűséggel formulázott elvárásokat sugallottak mind a történelmi folyamat haladó jellegéről, mind annak tudományos megismeréséről és a megismerés bizonyítási lehetőségeiről. Ezt az optimista elvárást, amely a legtisztább alakban a francia felvilágosodás gondolkodóinál jelentkezett, már a romantika, majd a pozitivizmus megkérdőjelezte. Más-más előjellel, más-más mértékig és különböző következtetésekkel. A romantika főként az emberi egyéniség irracionális (és ilyen felfogásban: racionálisan nem értelmezhető) vonásaira, ezzel összefüggésben az emberi tevékenységgel összefüggő, abból eredő jelenségek és folyamatok, különösen a történelem megismerésének és értékelésének sajátos problémáira terelte a figyelmet; végül olyan irányzatok kialakításához vezetett, amelyek a forrásanyag gyűjtésében és első szintű feldolgozásában a legteljesebb, à legaprólékosabb szakszerűséget igényelték és ennek alapján a történelmi tények pontos, szabatos leírását ígérték, ugyanakkor a tények és főleg tágabb összefüggéseik értelmezése tekintetében teret engedtek önkényes és esetenként irracionális magyarázatoknak, amennyiben elismerték bármiféle magyarázat lehetőségét és jogosultságát. Erre jellegzetes példákat szolgáltat a múlt század német historizmusa, amely különleges akribiával fejlesz-