Századok – 1968
Tanulmányok - Pach Zsigmond Pál: A nemzetközi kereskedelmi útvonalak XV–XVII. századi áthelyeződésének kérdéséhez. 863
A NEMZETKÖZI KERESKEDELMI UTVONALAK ÁTHELYEZŐDÉSE 883 hajtották (Nagyszeben, Brassó, Nagyvárad), majd pedig az Alföld nagy mezővárosai — Debrecen, Szeged — s nem utolsósorban Pest és Buda országos vásáraira, amelyeken a hazai (alföldi) marhatenyésztők is tekintélyes árutételekkel jelentek meg. A továbbiakban a marhacsordák — mind a magyar Alföldön tenyésztettek, mind a keletebbről származók — túlnyomórészt a nyugati országszél nagy vásárain (Szered, Sempte, Galgóc stb.) kerültek adásvételre; a kiviteli kereskedők innen hajtották az állatot Ausztria, valamint Morvaország (Bécs, ill. Auspitz) felé;17 Bécsből pedig, többnyire már német kereskedők, Regensburg, Nürnberg, Augsburg irányába, sőt egészen a Rajna— Majna vidékéig. A kelet-nyugati marhakereskedelemnek ez első fő útvonala, tehát elsősorban a dél-német városok húsellátását szolgálta. Az interregionális marhakereskedelem másik fő útja viszont az ukránmoldvai sztyeppe és a podóliai hátság nagy tenyésztési területét kötötte össze a nyugati felvevőpiacokkal. Ezen az útvonalon, amely Lengyelországon haladt keresztül, Lvov, Lublin és Krakkó voltak a fő állomások, nagyforgalmú évi vásáraikkal (Rybarski, Samsonovicz). Krakkóból az út kétfelé ágazott: egyfelől Morva- és Csehországon, főleg Pilsenen át ugyancsak Regensburg és Nürnberg, másfelől Szilézián keresztül Leipzig, Buttstädt, Frankfurt am Main és Köln irányában. A hajtás fő vonala az utóbbi volt: a lengyelországi marhakivitel — amelynek volumenét a XVII. század első felében évi 40—60 000 darabra becsülik (Horn) — elsősorban a (Majnától északra eső) közép-németországi városokat látta el hússal.18 Míg a dél- és közép-németországi körzetek a magyar és lengyel marhakivitel révén a kelet-európai térségből kapták húsellátásukat, másként állt a dolog a balti—északi-tengeri forgalmi centrum városaival. Utóbbiak élelmezését Dánia marhaexportja látta el, amely a XV—XVI. században ugyancsak mindjobban növekedett, s a harmincéves háború előtti időben évi 55—60 000 darabot ért el. Ennek az exportmennyiségnek mintegy 1/4 részét Hamburg, Lübeck és az Elbától északra eső más városok szívták fel; 3/4 részét viszont áthajtották az Elbán, és Köln, kiváltképpen pedig a nagy fogyasztási központ: Amsterdam élelmezésére fordították (Wiese). Az amsterdami piac maga mintegy 20—35 000 darab ökröt vett fel évente a XVI. század végén—a XVII. század első felében, — figyelembe véve belső fogyasztásán kívül a hajósok élelmezését is. (Csupán a Kelet-India-járók számára évente vagy 2000 ökröt vágtak, ami sózott húsként került a hajók fedélzetére.) Németalföld tehát, amely a lengyelországi gabona egyik fő fogyasztója volt, hússzükségletét nem Lengyelországból vagy Magyarországról, hanem Dániából fedezte. 8. Lengyelország és Magyarország vonatkozásában viszont azt a kérdést kell még feltennünk : hogyan alakultak nyugati irányú külkereskedelmi kapcso-17 A nyugati és északnyugati irány mellett a magyar marhakivitel harmadik útvonala délnyugat felé vezetett: a Dunántúlon keresztül Velence felé. 18 Itt teszünk említést a Kelet-Európából Nyugat-Európába irányuló őstermékforgalom harmadik fontos szárazföldi útjáról, amelyen azonban főleg nem marhakivitel, hanem prémexport folyt. Ez az útvonal az orosz —litván erdőövezet prómfélesógeit a Mogilev—Vilna—Varsó —Gniezno—Poznan vonalon juttatta el főként ugyancsak Leipzig felé. De Lublin forgalmas vásárairól jelentős marhaexport is indult a Poznan — Leipzig úton nyugat felé (Topólski, Orycz).
