Századok – 1968

Történeti irodalom - Páter Zadravecz titkos naplója (Ism. Szűcs László) 676

678 [TÖRTÉNETI IRODALOM kainak megértéséhez. Ha viszont eltekintünk az ilyen szövegkritikai ,,finomkodásoktól", a forrás több oldalú értékelésének lehetőségétől zárjuk el magunkat. Különösen áll ez a megállapítás arra az esetre, ha a szerző leírt bizonyos dolgokat, majd utólag kihúzta azokat — és nem utalunk erre a körülményre, hanem olybá vesszük, mintha ott sem volnának, még akkor sem, ha a kihúzott szöveg egészen jól olvasható. Űgy gondolom, hogy hasznos, ha nem csak felhívom erre a figyelmet, hanem néhány ilyen, Zadravecz által áthúzott s a kötet szerkesztője által figyelmen kívül hagyott szövegrészt példaként ide is iktatok: A kötet 37. oldalán, felülről a 7 —8. sorban olvasható „épp oly nehezen ment a csillagkérdés" szavak után az eredetiben a következő, utólag kihúzott rész szerepelt: „Ennél a kérdésnél kezdtem legelőször tapasztalni, hogy van ám a katonaságnak egyes külsősége, amit nem enged oda másnak, mégha ez a más oly közel is áll hozzá, mint a papja. Kezdtem keservesen tapasztalni, hogy nem oly bajtársiasak a tisztek a Páterjükhöz akkor, ha kér valamit — mint akkor voltak, amikor mi adtuk vissza a csillagokat." A 183. oldalon zavarossá válik a szöveg: nem lehet tudni, hogy az itt közölt memorandum hogyan illeszkedik Zadravecz saját szövegéhez. Ezt a bizonytalanságot áthidalta volna, ha a szerkesztő közli a kötet 183. oldalának második bekezdése után (ami egyébként a kéziratban a kötet 185. oldalának első bekezdését alkotó két mondattal fejeződik be) az eredetiben áthúzott következő szöveget: „Ruszkakrajnára a mellékelt levél átadásával, melyet egy nekem ismeretlen egyén írt hozzám — (itt látható egy, valószínűleg a memorandumra utaló jel). E levél alapján gyorsan kész volt Szabó szdos és társai a ruszkakrajnai tervekkel. Elő is terjesztették azokat báró Perényi Zs. révén egyes magas helyekre. Azonban ez akcióból semmi sem lett ! Űgy hallottam később, hogy maga Perényi volt leginkább ellene — mert féltette ott fekvő birtokait és családját." Végül teljesen érthetetlen, hogy miért nem közölte a kötet szerkesztője a „királykérdés"-t tárgyaló fejezet végéről a következő, Zadravecz által csak félig áthúzott két bekezdést: „1928. szeptember 25.-én találkoztam Bornemissza Adél bárónővel. Több évi nemlátás után gyorsan ráterelődött a beszéd az ón elvonultságomra. »Miért mondott le ? Miért vonult el? Miért nem vesz részt a Tesz, vagy egyéb hazafias egyesület munkájában?« stb. stb. kergették egymást a bárónő ajkán a kérdések. — »Elvonultam, és nem is akarok elegyedni a csúnya tülekedésbe —, válaszoltam —, nehogy alkalma legyen újból azt mondani Horthynak, hogy felekezeti bókebontó vagyok s a püspöki keresztemmel a protestánsok közé csapkodok !« ... »Nem, nem e miatt van befeketítve a kormányzó előtt — mondotta ezekre a bárónő —, hanem, ahogy én magának a kormányzónak szájából hallottam, mert legitimistává lett«." Ügy gondolom, ez a néhány példa is mutatja, hogy a forráskritika elhanyagolása sokszor érdemleges mozzanatok megfigyelésének lehetőségétől zárja el az olvasót. A forráskritika hiányának felemlítése mellett kénytelen vagyok egy további, talán ennél is lényegesebb problémát szóvátenni, mégpedig azt, hogy ez a kötet nem néz szembe a Zadraveczről kialakult s jelenleg is élő véleményekkel. A kötet szerkesztője nem szánta el magát a Zadravecz-kérdéssel való leszámolásra. De — kérdezhetné valaki — milyen vélemények léteznek Zadraveczről, és mivel kell szembenózni, illetve leszámolni ? — Mindenekelőtt azzal az állásponttal, amelyet Zadravecz e kötetben közreadott visszaemlékezése is erősít, tudniillik, hogy ő egy vallásos meggyőződéssel áthatott, túlfűtött szerzetes, aki véletlenek folytán belecsöppent a politikába, különböző emberek kihasználták, bajbavitték, aztán cserbenhagyták s 1926 után megbántódva visszavonult a közszerepléstől. Más álláspont szerint viszont Zadravecznek nagyobb szerepe volt az ellenforradalom rendszerében, mint ami ebből a visszaemlékezésből kideríthető. Ezek azok a kérdések, melyeket szerettem volna megoldottnak látni a kötetben. Abevezető tanulmány ós a jegyzetapparátus kritizálja ugyan Zadravecz önarcképét, de nem jut el odáig, hogy egy új, és ugyanakkor reális Zadravecz-portré bontakozzék ki előttünk. E hitelesebb kép megrajzolásához hozzásegítette volna a szerkesztőt, ha figyelembe veszi munkájánál a Zadravecz tevékenységét megvilágító egyéb forrásanyagot. Mindenekelőtt a szegedi ferences rendház história domus-át. Ezt a krónikaszerű feljegyzést, 1914 augusztusától, házfőnökké történt kinevezésétől (mert nem 1915-ben került Szegedre, mint ahogy a kötet 7. oldalán olvasható) kezdve sajátkezűleg Zadravecz vezette, egészen tábori püspökké történt kinevezéséig. Ez az említett időszakra nézve méltán tekinthető Zadravecz naplójának — szemben a kötetben közölt visszaemlékezésével. Ebből minden más forrásnál hitelesebben megállapítható, hogy hogyan került ő a politikába: eemmikóppen úgy, mint Pilátus a krédóba — ahogy a kötet 8. oldalán olvasható.