Századok – 1968
Történeti irodalom - A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában (Ism. Hanák Péter) 667
673 [TÖRTÉNETI IRODALOM racionális, üzemszerű gazdálkodásnak magában a parasztgazdaság elmaradottságában rejlő megannyi akadályát. A kapitalizálódás előnyeit kiaknázó, de a tőkés nagyüzemi szintre csak részlegesen eljutó, extenzív nagybirtok és a jobbágyi kötelékekből falszabadult, de a ránehezedő nagybirtoktól is, a hagyományos gazdálkodás merev formáiból is lassan szabaduló, eszközt, ritmust, szokásokat nehézkesen váltó parasztgazdaság: e kettő együtt, egymás ellenében ós egymást feltételezve alkotta az agrárfejlődés keht-európai típusát, amelyben a feudális formáció kései és nem teljes felszámolása után is fennmaradt, csaknem változatlanul vagy keserves lassúsággal felbomolva, a hagyományos birtokmegoszlási és művelési struktúra, a gazdálkodás, az élet és munka hagyományos formája. A tanulmányokból az is kitűnik, hogy a tőkés rendszer új feltételei és követelményei kíméletlen versenyharcban, a konfliktusok szakadatlan sorozatában mégiscsak megbontották a hagyományos kereteket, kikényszerítették a változást, a fejlődóst. E fejlődés üteme és tendenciája vidékenként nagyon egyenetlen, rétegenként nagyon eltérő, vagy éppen ellentétes volt. Egészében és a nagy többséget tekintve azonban a korszak végére a kapitalizmus megváltoztatta, magasabb szintre emelte a hazai parasztság gazdálkodását, művelési módszereit, eszközeit, munkaintenzitását, szakképzettségét, öntudatát: haladást eredményezett, mégha a haladás útját széles tömegek nyomorúsága, életet emésztő küszködése, a ritmusváltás megpróbáltatásai, vagy az életformaváltás tragédiái kövezték is ki. A kiadvány egészéből, úgy hiszem, levonható az a következtetés, hogy Kelet-Európában, Magyarországon nem a kapitalizmus, hanem éppen annak korlátozott, a feudális maradványoktól keresztül-kasul átszőtt, torzított fejlődése volt a paraszti nyomorúság fő oka, a paraszti polgárosodás, illetve polgári átrétegeződés fő akadá'ya E konklúzió megvonásakor nem háríthatom el a kételyt: vajon valóban a kötet mondanivalóját bontom-e ki, vagy saját gondolataimat olvasom-e bele? A recenzens általában hajlamos — és minél jelentősebb egy mű, annál hajlamosabb rá —, hogy saját elgondolásainak igazolását olvassa vagy emelje ki belőle. Adott esetben ez az óvatosság annál inkább indokolt, mert a kapitalizmus szerepének megítélésében az egyes tanulmányok nem teljesen egységesek. Az eltérések nem csupán abból a természetes tematikai megosztásból következnek, hogy más oldaláról mutatja be a kapitalizmus ellentmondásos hatását a munkaeszközök és a művelési módszerek fejlődéséről szóló, mint a kisajátítást, a kizsákmányolást, az eladósodást tárgyaló tanulmány. Az egész munka, talán mert kevesebb figyelmet fordít a termelőerőkre és a termelés kérdéseire, a hangsúlyt inkább a kapitalizmus elnyomó, pusztító hatásának bemutatására helyezi, és több tanulmány a „pusztulást", a proletarizálódást is egyoldalúan, csupán negatív jelenségként értelmezi. Természetesen nemcsak tematikai, hanem néhol szemléleti egyoldalúságról is van itt szó. A kiadványban találkozunk azzal a nézettel, hogy a tőkés szabad verseny alapjában rombolta a parasztság létfeltételeit, hogy a feudális földesúr helyét a tőkés, az uzsorás foglalta el, hovatovább ő lett a falu ura, s ez az új kizsákmányolás nem volt „jobb" a réginél. A feudalizmus és kapitalizmus közötti különbséget elfedő fogalmazások, úgy vélem, a történeti haladás ahistorikus, moralizáló értékelésén alapulrak, bennük egyfajta vulgáris antikapitalista szemlélet elemei tükröződnek. A kapitalizmus szerepének megítélésében mutatkozó egyenetlenségek, bizonytalanságok abból is fakadhatnak, hogy a tanulmányok alig alkalmazzák az elvileg követendőnek elismert összehasonlító módszert, s az egész munka nem elég szervesen illeszkedik bele az ország, a Monarchia, a szélesebb európai táj gazdasági-társadalmi fejlődésének összefüggéseibe. Az egykori Monarchia egészére kiterjedő összehasonlító vizsgálat, az interregionális komparatisztika, igaz, a 60 as évek elején történetírásunk éppenhogy felismert, alighogy elismert, sokak által mindmáig erősen vitatott feladatai közé tartozott. Ma már világosabban, kvantitatíve is megalapozottabban tudjuk, hogy Magyarország gazdasági növekedése a múlt század második felében igen gyors volt. Ami még fontosabb: túljutott az elmaradott országok fejlődésének kritikus szakaszán, a tradicionális stagnálásból a rendszeres gazdasági növekedésbe való átmenet fordulópontján. Ebben nálunk a vezető szerepet a mezőgazdaság játszotta, amelynek növekedése európai viszonylatban is kimagasló ütemet ért el. A gyors növekedés serkentője jelentős mértékben az európai kapitalizmus, a külső piac és a külföldi tőke, első helyen a Monarchia piaca és gazdasági mechanizmusa volt. Mikor és mennyiben járult hozzá a gazdasági növekedéshez a parasztgazdaság, mikor és mennyiben részesedett belőle Ï — erre — a témakör és a korszak egész története szempontjából — lényeges kérdésre nem kapunk eligazító, a főbb tendenciák vázolására elégséges választ a kötetből. A források, igaz, ebben a vonatkozásban fölöttébb hézagosak, nehezen értelmezhetőek, az előmunkálatok pedig kezdetlegesek. De azért nem szűkölködünk teljesen források és előmunkálatok híján. Vannak regionálisan is bontható Î7 Századok 1968/Й—4
