Századok – 1968

Tanulmányok - Márkus László: Kászonyi Dániel. 447

468 MÁltKUS LÁSZLÓ tősen magányos ember vélekedését, önvallomását és világnézetét tárta a nyilvánosság elé — ez is egyik oka a részvétlenségnek. A könyv műfaját tekintve sem nevezhető egyenletesnek. „Hosszú ideig — írta könyve előszavában — nem tudtam eldönteni, hogy mondanivalómat milyen formában adjam elő. A regényes forma, láttam, népszerűbb, és így közönségre is könnyen, gyorsabban talál. A téma azonban sokkal komolyabb, történetibb és rendszerességet igénylőbb, semhogy néhány szereplőre bízhattam volna rá . . . Az emlékirat formáját választanom viszont szerénységem tiltotta meg . . . így azután olyan formát kerestem, amely valahol középen áll a kettő, meg a száraz történeti kinyomozás között, vagy még inkább : amelyben e három műfaj egymást váltva egyesül." A három műfaj egyesítése nem hat zavaróan, csak akkor kelt némi bizonytalanságot, amikor helyenként megtörik a mondanivaló lendülete és elválik egymástól az emlékezéstíró s a történelem. A rekonstruált párbeszédek — tehát a mű „regényes elemei" — gyakran anakronisztikusak, kiérződik a gondolati anyag visszavetítése. E részek a legkevésbé sikerültek, bár nem egy esetben éppen e párbeszédek egy-egy mondata jellemzi a legmarkánsabban a szereplőket s nem utolsósorban a könyv íróját. Nem használt a mű irodalmi értékének az sem, hogy szerzője nem anyanyelvén írta, hanem németül. Bár Kászonyi jól bírta e nyelvet, szókészletén és mondatfűzésén érződik, hogy a német szöveg mögött más nyelven magyarul gondolkodó szerző áll. Ha e műfaji problémán túl a négykötetes munka forrásértékét tesszük vizsgálat tárgyává, ugyancsak ellentmondásokra bukkanunk. Nem szabad figyelmen kívül hagyni természetesen a megírás körülményeit, nevezetesen azt, hogy milyen rövid idő alatt, hallatlan gyors ütemben készült, méghozzá emlékezetből, segédkönyvek, feljegyzések, dokumentumok felhasználása nélkül. Az ábrányi környezet és a nem egészen négy hét eleve meghatározta, hogy a könyv adatainak, így évszámoknak, esetleg helyneveknek, események sorrendjének és részleteinek pontossága körül maradt kívánnivaló. Persze forráskritikai szempontból nemcsak erről van szó Kászonyi könyvénél. Mint a legtöbb emlékiratíró, ő is gyakran eltúlozza önmaga szerepét, politikai pártossága is befolyásolja, főleg egyes személyek, így Deák vagy különösen Pulszky jellemzésénél. Mégis nyugodtan állíthatjuk, hogy a kortársak, majd a polgári történetírás nem a valódi gyengeségek miatt iktatta ki e munkát — jóformán teljesen — a korszak forrásainak a sorából, nem ez volt az oka, hogy a szerző anyanyelvén egy évszázadon keresztül mindmáig nem jelenhetett meg. Nem érdektelen idézni, hogyan értékelte az 1848 —49-emigráció memoir -irodalmának polgári historiográfusa Kászonyi művét. „Az író szélsőséges forradalmi lélek hangsúlyozza —, aki lelkesedik a szabadságért, a forradalmi eszmékért, dicséri a proletariátus szellemét, gyűlöl minden zsarnokságot. Ausztriát, a Habsburg-családot, az egész fennálló rendet." Forrásértékét főleg a következők miatt kérdőjelezi meg: „Kászonyi felületességeit bizonyítják ellentmondásai, elvileg gyűlöli Ausztriát, s mégis szeretettel beszél a kedélyes vidám Bécsről, hol szívesen tartózkodott; önmagát jó hazafinak tartja, de azért leszól mindent, ami magyar. Pest utálatos, unalmas, csirkefogók gyülekezőhelye. Arisztokráciánk könnyelmű, szószegő, erkölcstelen, az államférfiak, a kormány tagjai, az írók mind tehetségtelenek, a magyarok bűnösek, mert elnyomják a nemzetiségeket, ezért ők sem érdemlik meg a szabadságot." Ezután Kászonyi fejére olvassa azt a vádat, ami egy évszázadon át minden esetben a legsúlyosabbnak bizonyult a vádlottra nézve: azt, hogy hazafiatlan. „Nagyot vétett nemzete ellen azon férfi — hangzik az ítélet -, aki az itthoni