Századok – 1968
Tanulmányok - Márkus László: Kászonyi Dániel. 447
448 MÁltKUS LÁSZLÓ Magyarország félévszázados harca milyen kompromisszummal végződött, a gazdasági-társadalmi feltételek objektív keretein belül e kompromisszum jellegét tehát nagy mértékben a szereplők határozták meg. Az első reformgyűléstől a kiegyezésig, sőt joggal a kompromisszum epilógusát jelentő 1875-ös fúzióig, a bihari pontok szögre akasztásáig, a reformnemzedék politikai mozgása - bizonyos kitérőkkel és nem egyenes vonalúan ugyan, de mégis — balról jobbfelé mutat. Kivételt csak néhányan képeznek a vezetők közül, így Kossuth és Teleki László;2 a „szélbal" prominens tagjai, mint Irányi vagy Madarász is „jobbra" állnak a hetvenes-nyolcvanas években 49-es önmaguktól. Az első, a nagy reformnezedék táborán belül felmorzsolódott a harc során a baloldal, a kompromisszumos győzelem termését a jobbszárny és a centrum aratta le. Kászonyi Dániel az első reformnemzedék balszárnyán kezdte politikai pályáját, s az út, amin végigment, messzire — magányosan — kanyarodott kortársaitól. Magányosan, tehát tragikusan. Ezt jelzi a második nemzedék balszárnya nevében a nyolcvanas években Eötvös; irigyelve, csodálva és kicsit lenézve egyúttal Kászonyi Dánielt, aki szerinte „naiv rajongó volt, . . . örökké forradalmakról és konspirációkról álmodozott, a nevetségessé léteitől azonban megóvta az az erős hit, mellyel levegőbe épített ábrándjaihoz ragaszkodott".3 Politikailag nyíltan nem vállalni, de meg nem tagadni, ez a látszólag jóindulatú semlegesség tükröződik Eötvös — és rajta keresztül a „második nemzedék" baloldalának búcsúsoraiból. Ám miközben megható emléket állít annak, akit követni tartozna az elvek hagyománya alapján, mítoszt von homloka köré, és ezzel természetszerűleg — tudatosan vagy öntudatlanul — mint követendő példát irreálisnak tünteti fel. „Láttam - írja Eötvös — , hogy oly anyagból van ő gyúrva, amelyből a próféták és az apostolok készülnek ott, ahol a világnak helyzete kedvező rájuk nézve. Szegény Kászonyi Dánielre sohase volt kedvező. Telve a világmegváltó szocializmus legmagasabb eszméivel: egész hatásköre abból állott, hogy egy magyar napilapnak legyen újdonásza."4 S a sors íróniája avagy Kászonyi szavaival — a történelem logikája, hogy három évtized múlva a kiábrándult Eötvös bár fáradtan, de mégis éles szemmel figyelve a második nemzedék érlelődő fiaskóját és a harmadik nemzedék ifjúságának még riasztóbb szárnypróbálgatását, fájdalmas felismeréssel idézi meg a harcost, „aki se nem kért, se nem nyert jutalmat senkitől, akinél nagyobb hőst, nagyobb szenvedélyt és keserűbb szenvedéseket nem szült függetlenségi harcunk, s akit akkor sem becsültünk meg eléggé, amikor öreg koldus író gyanánt itt lézengett köztünk".5 Kászonyi Dánielnek nemcsak osztályától elkanyarodó életútja, de ködbe vesző emlékezete is hűen példázza a „három nemzedék" pályájának hanyatló görbéjét, a szocialistákhoz, a petrolőrökhöz csatlakozó hajdani honvédtiszt nem lehetett szalonképes a függetlenségiek és utódaik táborában. A kiábrándult Eötvös Károly maga is jól tudta a nemleges választ a költői kérdésre, amit párthíveinek tett fel Kászonyira utalva: „születik-e valaha ember, aki a te •életed igaz történetét megírja szeretettel?"6 2Vö. Horváth Zoltán: Teleki László. Bpest. 1964. 3 Kászonyi Dániel (nekrológ). Egyetértés, 1886. máj. 12. 4 Eötvös Károly: Aki sohasem pihent. Egyetértés, 1886. máj. 15. 5 Eötvös Károly: Százhetvenöt huszár. Pesti Hírlap, 1904. máj. 25. 6 Uo.
