Századok – 1968
Krónika - Történeti demográfiánk kérdései (Fügedi Erik) 364
372 KRÓNIKA magyar uralom a legméltányosabb nemzetiségpolitika mellett sem lett volna részükről elfogadható. Befejezésül a korabeli kommunista koncepció nemzetiségpolitikai vonatkozásaival foglalkozott az előadó, rámutatva arra, hogy kizárólag az internacionalizmus szellemében lehetett kiutat keresni abból a nacionalista elvaduitságból, amely a Duna-medence népeinek egymáshoz való viszonyát ekkoriban kölcsönösen jellemezte. Az előadást igen tartalmas, élénk vita követte, amelyben — Angyal Endre, Bédi Imre, Rajczy Péter és Ruzsás Lajos felszólalásai alapján — Teleki személyiségének, politikájának, az értelmiség e politikához való viszonyulásának kérdéseiről még igen sok szó esett. Különösen érdekelte a hallgatóságot Telekinek a nőmet kisebbséggel kapcsolatos politikája, hiszen ez a kérdés a megye településviszonyai folytán annakidején helyileg rendkívül jelentős szerepet játszott. * Békéscsaba, város tanácsa, a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat és a Magyar Történelmi Társulat Békéscsaba újjátelepítésének 250. és várossá nyilvánításának 50. évfordulója alkalmából 1968. március 15-én tudományos emlékülést rendezett. Fügedi Erik, a Központi Statisztikai Hivatal Könyvtárának tudományos munkatársa „Békéscsaba újjátelepítése" és Király István, az MTA Dunántúli Tudományos Intézetének főmunkatársa „Áchim L. András parasztpártjának főbb történeti kérdései" címmel tartott előadást. Korreferátumot tartott Szabó Ferenc levéltárigazgató (Gyula), Szekeres Béla kollégiumi igazgató (Békéscsaba) és Tábori György múzeumigazgató (Békéscsaba). TÖRTÉNETI DEMOGRÁFIÁNK KÉRDÉSEI Folyó évi február 29-én a TIT népességtudományi csoportja és történelmi választmánya „Magyarország népességszáma és népmozgalma a honfoglalástól а XIX. század végéig" címmel tartott klubdélutánt, amelyen Fügedi Erik, a Központi Statisztikai Hivatal Könyvtárának tudományos munkatársa, Bakáts István levéltári osztályvezető, Kováts Ferenc adjunktus (Szeged) és Dányi Dezső, a Központi Statisztikai Hivatal Könyvtárának igazgatója tartott előadást. Fügedi Erik referátumának bevezető részében rámutatott arra, hogy bár a középkori (1526-ig terjedő) időszak demográfiai képének megrajzolása nagy nehézségekbe ütközik, mégis elérkezettnek látja az időt a különböző tudományágak keretében folyó kutatások első összefoglalására. A középkori magyar történet legfőbb eseményeinek rövid összefoglalása után abból indult ki, hogy a honfoglaló magyarság számát Györffy 400 000 főre, az itt talált különböző népek összlélekszámát pedig 200 000 főre tette, s ez a szám különböző keleti betelepülésekkel a keresztény királyság megalapításának korára 1 millióra nőtt. Ezek a becslések jól összeegyeztethetők Szabó István településtörténeti kutatásaival, amelyek szerint a XI—XII. századi magyar falvak igen kis létszámúak (35 — 36 háztartás, kereken 180 lakos) voltak. A paleodemográfia által megrajzolt kép sem tér el ettől az eredménytől, amikor 35 ezrelékes halálozást és igen magas csecsemő- és gyermekkori halálozást (az összhalálozás 40 százaléka) mutat ki, a várható élettartamot pedig 28,7 évben állapítja meg. A vizsgálatok is igen alacsony szaporodásról tanúskodnak, a 20 óves> koruk előtt elhalt nők továbbélő gyermekéinek száma csupán 0,22-re becsülhető, s ez a szám csak a 25 — 29 éves korában elhalt nőknél éri el az egy életbenmaradó gyermeket, aminek következtében egyrészt igen kislétszámú családokat kell feltételeznünk, másrészt évi 4 ezrelékes szaporodást. Hangsúlyozta azt is, hogy az eddigi paleodemográfiai vizsgálatok eredményei nem mutatnak lényeges eltérést az egyes népességcsoportok között a IX — XII. században, nemcsak a történeti Magyarország, hanem általában kelet-európai viszonylatban. Ismertette Kralovánszky Alánnak egy még publikálatlan vizsgálatát, amely a kora-középkori templomok alapterületéből 18Ó —220 fős falvakra következtet. A 4 ezrelékes évi természetes szaporodás mellett az ország lakosságának két és félszáz évre lett volna szüksége ahhoz, hogy megduplázódjék. A valóságban Györffy becslése szerint már a XII. század végén elérte a 2 milliót, ami egyrészt a természetes szaporodás minden jel szerint magasabb arányának és a nyugati (latin, német), illetve keleti bevándorlók (besenyő, kun) letelepedésének volt köszönhető. À tatárjárás főképpen az Alföldön és a Tiszántúlon okozott komoly arányú veszteségeket, s a népesség számát a XIII. század végére csak az ország északi részeinek erőteljes betelepítésével lehetett kiegyenlíteni.
