Századok – 1968

FOLYÓIRATSZEMLE - Külföldi folyóiratok - 322

338 FOLYÓI RATSZEMLE Pártnál is ez maradt az arány. Az 1920-as évek végén az arányszám visszaesett, majd a 30% fölé emelkedett (1935, 1936-ban 35 —36%-ra emelkedett !), míg 1945 után a párizsiak részaránya ismét a régi mértéknek felelt meg. — E. GRÜNER: Az I. Internacionálé eszmei hatása Svájcban (362 — 382. 1.) a szerző nagyobb könyvének egy részlete. A könyv A svájci munkás címmel a XIX. századi svájci munkásság szociális helyzetét, szervezeteit, a munkaadókkal és az állammal kialakult viszonyát elemzi. Gruner megjegyzi, hogy a hagyományos vizsgálódások elsősorban J. Ph. Beckert és a juraiakat, a két tipikus főirányzatot mutatják be. Gruner szerint azonban Becker kevéssé eredeti gondolkodó, inkább a londoni Főtanács legbefolyásosabb képviselője. Emellett felhívja a figyelmet a valósággal harmadik erőként jelentkező típusokra, mint az idősebb generációhoz tartozó Bürklire és Couleryre, akikkel a londoni főtanácsnak is kompromisszumot kellett kötni, de velük mégsem foglalkoznak sokat, mert „Internacionálé-előttinek" tekintik őket. Gruner szerint viszont a fiatalok közül is sokaknak arcképe hiányos, így H. Greuliché, aki, igaz, inkább a későbbiekben vált a svájci mozgalom vezéregyéniségévé. Gruner ezt követően behatóan foglalkozik Beckerrel és Becker szemléletével. Hangsúlyozza, hogy míg a Német Demokratikus Köztársaság történészei (E. Engelberg, R. Dlubek és G. Trübner) írásaikban Beckert egyértelműen mint Marx fegyvertársát mutatják be, J. Braunthal Garibaldi és Lassalle hatására is felhívja a figyelmet, míg az olasz Gridazzi a francia korai szocialisták s Proudhon hatását is megvilágítja, végül az angol R. P. Morgan nagyobb munkájában Beckerben elsősorban a gyakorlati és ténykedő, szervező politikust láttatja. Gruner mindehhez hozzáfűzi, hogy tulajdonképpen Liebknechthez s más agitátorokhoz hasonlóan Becker is ekletikus volt — a szó nemesebb értelmében. Gruner óv túlértékelésektől, a Vorbote-t nem tekinti egyértelműen marxistának, jelzi, hogy noha Becker 1848 — 49 küzdelmeiben „kozmopolita forradalmár" lett, aki érzékenyen felfigyelt már a szociális problémákra, a Kommunisták Szövetségének genfi képviselőitől mégis távol tartotta magát. Gruner aláhúzza jó kapcsolatait Lassallehoz és Proudhonhoz, majd Garibaldihoz és Bakunyinhoz — amiben Gruner a pragmatikus forradalmár hajlamát és taktikai egyesítő erőfeszítéseit véli felfedezni. Mindamellett Gruner is érzékelteti, hogy Becker felfogásában mégis a marxi hatás vált mind erősebbé. Becker mellett Gruner részletesebben James Guillaume és a juraiak tevékenységével foglalkozik. Aláhúzza, hogy Guillaume-ra Bakunyin előtt Marx, BJanqui és Csernisevszkij hatott, valamint azt, hogy írásaiban, gyakorlati ténykedésében a racionális ós emocionális elemek mily nagy mértékben keveredtek. Hangsúlyozza, hogy a juraiak -nak nem Guillaume volt egyedüli mérvadó képviselőjük. A többiekkel együtt azonban egyöntetűen vallották, hogy a néptömegek felkelésének erejével kell az Államot, a Hadsereget és Egyházat, mint minden rossz fenntartóját összetörni (a Guillaume mellett szereplő vezető juraiak között jelöli meg Gruner Schwitzguebelt, Brousse-t, Pindyt, Kropotkint és Spichigert). A szerző a Solidarités, a Progrès és a Bulletinek alapos elemzése nyomán mutatja be, miként vélekedett a vezető mag az egyházról, de azt is, milyen volt, ,kellektivista anarchiz -musuk". Rávilágít felfogásukra a sztrájkokkal, szakszervezetekkel ós szövetkezetekkel kapcsolatban, amelyeket az 1870-es években mint megerősítendő harci eszközöket láttak — ha ezek valóban egyúttal a forradalmi harc céljait is szolgálják. — DIETER HERTZ-EICHENRODE: Karl Marx a parasztságról és a szövetséges-kérdésről (382 — 403. 1.) megállapítja, hogy Marx e kérdésről megjelent útmutatásait a XIX. sz. végén tette a gyakorlati élet próbára. (Ezzel kapcsolatban utal több, a Német Demokratikus Köztársaságban megvédett disszertációra, amely e kérdésekkel foglalkozik.) A szerző hangsúlyozza, hogy e kérdésben valóságos dilemmát képez az elméleti és a politikai megközelítés különbözősége, hiszen az utóbbi a politikai szövetség kiépítését követeli meg, míg az előbbi azt világítja meg, hogy a parasztság napjai meg vannak számlálva. A szerző megállapítja továbbá, hogy összefoglaló nagyobb munkát Marx e kérdésről nem jelentetett meg, így valamennyi írását figyelembe kell venni, egybe kell vetni. Ezekben szintén a két szempont érvényesül erősen. Marx foglalkozott a parasztság helyzetével, a nagy- és kisüzem problematikájával, a kapitalizmusnak a mezőgazdaságban is megvalósuló térhódításával, az eredeti felhalmozással, s a parasztságnak ezen időszakban tanúsított magatartásával. A gazdasági, társadalmi folyamatok éles megvilágítása ellenére Marx szembekerült — többek között 1848-ban — azzal a problémával, hogy a munkásság a lakosságnak többnyire csak kisebb hányadát teszi ki, s a parasztságot az uralkodó osztályok fel tudták használni saját céljaikra a forradalmak, forradalmi mozgalmak elfojtásakor. Marx e tanulságok nyomán tette újra vizsgálat tárgyává a proletariátus és a parasztság megvalósítható szövetségét, ennek gazdasági összefüggéseit. A teljes összhangot