Századok – 1968

Történeti irodalom - Kann; Robert A.: Das Nationalitätenproblem der Habsburgermonarchie I–II. (Ism. Diószegi István) 278

280 TÖRTÉNETI IRODALOM vonásainak mellőzésére. A szerző nemcsak annak bemutatásával törődik, hogy az osztrák, a magyar, a cseh, a délszláv és a többi nacionalizmus mennyiben tételezte és mennyiben zárta ki a soknemzetiségű államalakulat létét, hanem a nemzeti mozgalmak egymással szjmbeni megnyilvánulásainak feltárására is gondol. A könyvből megtudjuk, hogy milyen eszmei premisszái voltak a nemzeti együttélésnek a történelmileg kialakult területi egységeken, hogyan képzelte el az egyes országrészek berendezkedését az adott esetben érintett nacionalizmus. A szerző nem áll meg az ideológiai tartalom feltárásánál, hanem a nemzeti ideológia politikai megnyilvánulási formáit is hasonló alapossággal megvizsgálja. A politikai megnyilvánulások taglalását két rétegben is elvégzi: először a nemzeti ideológia vetületében, majd összmonarchiai történeti kihatásban. A nemzeti jellegű politikai megnyilvánulásokat egyéb politikai törekvésekkel is összefüggésbe hozza, így á fejtegetésekből egészében véve egyfajta komplett nemzeti történet ós sok tekintetben egész Monarchia-történet kerekedik ki. Robert A. Kann történetírói működésében megítélésünk szerint az összefüggéseket láttató instruktiv módszer a leginkább figyelemreméltó. A szerző azonban a hagyományos történész-felkészültség tekintetében is a rangos szakemberek közé tartozik. Az osztrák származású amerikai történész a Habsburg-monarchia újabbkori történeti forrásainak és historiográfiájának kitűnő ismerője. Az ismeretanyag, igaz, csak kis hányadban levéltári eredetű, a szintézist készítő történésztől azonban indokolatlan lenne valamennyi részkérdés archivális tisztázását számon kérni. A munka természete — nagyrészt ideológiatörténetről lévén szó — egyébként is főleg a nyomtatott forrásanyag tanulmányozását követeli meg. Ebben a tekintetben Robert A. Kann teljesítménye csak kevés kívánnivalót hagy maga után. Különösen figyelemreméltó, és a Habsburg-monarchiára vonatkozó historiográfiában szinte egyedülálló, hogy a szerző a kutatási körbe az egykori Monarchia valamennyi nemzetének korabeli ós későbbi megnyilvánulásait bevonta. Robert A. Kann munkáját a szakmai kritika eszközeit alkalmazó bírálat figyelemreméltó alkotásnak minősítheti. De, hogy komoly szellemi teljesítményről van szó, azt a tudományos mérlegelés szempontjaitól eltekintő olvasás is rögtön konstatálja. A két vaskos kötetet nem lehet a történelmi munkák olvasásánál sajnos szokásossá vált receptív pozícióból végiglapozni: annak minden része élénk impressziókat kelt. Egyetértésre és ellenvetésre késztet; a problémáknak a szerző nézőpontjából való további végiggondolására ösztökél és az adott megoldások belső ellentmondásainak megkeresésére sarkal. Bírálatunkban a fentiekben — fenntartásaink globális előrebocsátásával — a munka megítélésünk szerinti pozitív vonatkozásairól szóltunk. A végső véleményt azonban csak úgy alakíthatjuk ki, ha az olvasás során keletkezett negatív benyomásainkról is szárpot adunk. Az előzőkben elismeréssel nyilatkoztunk a szerző széleskörű és megalapozott tárgyi tudásáról. Meg kell azonban mondani, hogy a precíz adatok közé becsúszik néha egy-egy tárgyi tévedés, a megalapozott kijelentések között előadódik néhány téves megállapítás. Robert A. Kann arról tesz említést, hogy Wesselényi Miklós komoly szerepet játszott a szabadságharc utáni magyar közéletben. A hazai irodalomban, egészen a népszerűsítő munkák szintjéig közismert, hogy a szemevilágát régóta elveszített Wesselényi politikai tevékenységének utolsó dátuma 1848 szeptembere volt. A szerző úgy tudja, hogy a bécsi udvar németországi terveit már 1870 augusztusában, a Franciaország fölött aratott első porosz győzelmek után feladta. Ilyen irányváltás azonban csak 1871 májusában, a végleges porosz győzelem hatására következett be. Pontatlan az az értesülése is, hogy Beust kezdetben támogatta Hohenwarth föderalista próbálkozását. A közös külügyminiszter, aki a porosz—francia fegyverszünet után kikerülhetetlennek tartotta az új németországi helyzet tudomásulvételét, valójában kezdettől ellenzett minden szlávbarát politikai kísérletezést. Hohenwarth kinevezését kifejezetten saját személye ellen irányuló bizalmatlanságnak tekintette. Nem felel meg a tényeknek az az állítás sem, hogy Oroszország semlegességet tanúsított Schwarzenberg Mitteleurópájával szemben. Valójában határozott elutasításról volt szó. Robert A. Kann ismer egy olyan 1902-ből származó rendeletet, amely szerint a nemzetiségi iskolákban a heti 26 tanítási órából 18-at a magyar nyelv megtaníttatására kellett fordítani. Bizonyára a Lex Apponyira kívánt itt utalni, de az 1907-ből származott és a magyar nyelv oktatásának heti óraszámára nem tartalmazott előírásokat. A, szerző nem támasztja alá hivatkozásokkal azt az állítását, amely szerint a korona 1905-ben és a későbbiekben valóban végre kívánta hajtani a magyarországi választójogi reformot. Az első komoly kísérlet erre csak 1917 nyarán, a háborús helyzet kényszerítő körülményei között történt. Clam-Martinic osztrák miniszterelnök tudomásunk szerint 1917 tavaszán határozott nómet-centralista álláspontot képviselt és szakított korábbi föderalista elképzeléseivel. Tisza és Burián kapcsolatát sem lehet a teljesen elavult „treuer Diener" formulával elintézni. Az ilyen megjegyzó-