Századok – 1968

Krónika - Beszámoló Turóczi Károly kandidátusi disszertációjának vitájáról (Glatz Ferenc) 1293

1296 KRÓNIKA Az Imrédy-kormány prolongálása nem jelenti, hogy felváltásának gondolata már 1938 november—decemberben fel ne merült volna, hiszen az elszenvedett súlyos presztízsveszteség és a munkájában elhatalmasodó kapkodás ezt szükségessé tette, de a körülmények ekkor még nem voltak erre érettek. Szükséges lett volna a disszertációban figyelemre méltatni a Magyarországra nehezedő német nyomás 1939 január—februári megenyhülésének körülményeit, s ennek jelentőségét abból a szempontból, hogy Imrédyt Teleki válthassa fel a kormány élén. Imrédy nyílt diktatórikus törekvéseinek megítélése szempontjából nélkülözhetetlennek tartja a Magyar Elet Mozgalom jelenleginél mélyrehatóbb vizsgálatát. Hiányolta, hogy a disszertáció, amely mintegy kívülről szemléli ós mutatja be az Imrédy-kormányt, nem vizsgálja annak összetételét és belső munkáját. Különösen fontos lenne Teleki és Keresztes-Fischer szerepének megvilágítása, akik Horthy bizalmi embereiként belülről befolyásolták a kormány tevékenységét. További megjegyzései során rámutatott olyan, egymásnak is ellentmondó helytelen megállapításokra, miszerint a hazai németség már ekkorra teljesen asszimilálódott volna, illetve, hogy máról-holnapra, külső behatásokra, a maga egészében pángermánná, Hitler-rajongóvá vált volna. A zsidókérdés tárgyalásánál hiányolta a felszított antiszemitizmus bemutatását, s kifogásolta, hogy az Imrédy -féle zsidótörvónyjavaslat helyett az attól koncepcionálisan különböző, Teleki-féle második zsidótörvényt elemzi, tagadva azt a tényt, hogy Imrédy koncepciója egy „enyhébb megoldást" képviselt. Turóczi Károly először megköszönte a kritikai megjegyzéseket, köszönetet mondott aspiránsvezetőjének, Ránki Györgynek, s a Zrínyi Miklós Katonai Akadémia Munkásmozgalom Történeti Tanszókének a segítségéért. A kritikai megjegyzésekkel általában egyetértett, s az opponensek által felvetett kérdésekre az egyes problémakörök szerint válaszolt. A magyar ellenforradalmi rendszer jellegéről és vezető garnitúrájának megítéléséről szólt először. A kapitalista világrendszer válsága utáni részleges stabilizálódás folyamán Európában különböző állami-politikai berendezkedések alakultak ki: az ún. nyugati polgári demokráciáktól a totális fasiszta diktatúrákig. E két pólus között helyet foglaló burzsoá államok berendezkedésében különböző jegyek fedezhetők fel. Mindenesetre egy országban az ellenforradalom győzelme nem jelenti feltétlenül a fasizmus győzelmét. Az ellenforradalom fogalma mégis igen ritkán választható cl a fasizmus fogalmától, s Magyarországon is „a reakciós magyar uralkodó osztályok ellenforradalma, tőkés restaurációja, majd pedig konszolidációja . . . egyértelmű volt a fasizmussal, a fasiszta diktatúra bevezetésével ... — bár bizonyos vonásokkal és módszerekkel kombinálva". Ez a rendszer a fasizmus sajátos válfaja volt, teletűzdelve bizonyos mértékig demokratikus, másrészt feudális formákkal; s amikor a „félfasiszta" megfogalmazást használta, akkor ezekre a sajátosságokra akart utalni. Elismeri, hogy ez a megfogalmazás nem volt a legszerencsésebb. Az ellenforradalmi rendszer vezető garnitúrájára azért használta a különböző megfogalmazásokat — „alkotmányos-félfasiszta", „jobboldali félfasiszta", „félliberális konzervatív", — mert ezzel is utalni akart e garnitúra sajátos fasiszta jellegű beállítottságára. Jelezni kívánta, hogy ez a társaság akárhogy is igyekezett igazodni a 30-as évek új berendezkedéseihez, mindvégig meg akarta őrizni a sajátmaga kialakította fasiszta uralmi formát. Másrészt utalni akart arra, hogy el kell választani a 30-as években őket az uralkodó osztályok alsóbb rétegeinek szélsőjobboldali csoportjaitól. 1938 őszén, a belpolitikai válság következtében ez a csoport, a revíziós célokat figyelembe véve, nagyfokú engedményeket tett a totális fasiszta irányzat képviselőinek, amikor a parlamentben előzőleg leszavazott Imrédyt a miniszterelnöki székben hagyták. Korom Mihály szerint foglalkozni kellett volna a dolgozatban azokkal az álláspontokkal, melyek az ellenforradalmi rendszer megítélésében eltérnek saját álláspontjától. Ezt nem érezte feladatának, s csak akkor kívánt írni e kérdésekről, mikor azok szorosan kapcsolódtak az Imrédy-kormány politikájához. Imrédy politikai „fejlődését" s az ún. 1938 őszi pálfordulást érintették legtöbbet az opponensi vélemények. Kónya Sándor nem találta helytállónak azt, hogy Imrédy múltjára a dolgozatban többször a liberális kifejezést használta. Ügy látja, hogy Imrédy a 20-as évek végén valóban sok vonatkozásban Bethlennel azonos politikai elveket vallott, noha ezen elveket korántsem nevezné liberálisnak, s a dolgozatban sem így ír erről. Elismeri, hogy Gömbös és Imrédy viszonyára Antal István visszaemlékezése talán nem bír teljes hitellel, mégis a dolgozatban idézett Kozma-feljegyzés azt bizonyítja, hogy Gömbös, aki éppen képességei miatt joggal volt féltékeny Imródyre, szívesen megvált volna az államháztartás egyensúlyba hozása után pénzügyminiszterétől. Imrédy, aki ekkor már sokban közelített a miniszterelnök szélsőjobboldali nézeteihez — ellenállt, s olyan helyzetben akart távozni, amikor a kilépés szembefordulás is volt