Századok – 1968

FIGYELŐ. Bölöny József: Pihent szemmel — az olvasó érdekében I. 1263

1264 FIGYELŐ újat jelent . . ., amennyiben minden egyes kötet kiegészült magyarázó jegyzetszótárral és utószóval . . . Ily kiterjedt és alapos apparátust eddig egyetlen . . .-sorozat sem ismert . . ." Lássunk tehát a korábbi sorozat két kiragadott kötetéből egy-kót példát erre a gondozásra, a magyarázó jegyzetek értékére, az „alapos apparátusra": „Biberach Ottó — Katona József Bánk-bán c. drámájának egyik szereplője, a német királyné rokona, aki Bánk feleségót elcsábította" (ez ti. Ottó volt, a másik szereplő, Biberach nélkül); ,,breviárium — rövid úton" (zsolozsmakönyv helyett); lokumtenenciális asszesszor — helyhatósági ülnök" (helytartósági helyett); ,,proponál — megcsúfol, sárbaránt" (indítványoz, javasol helyett); „wartburgi ünnep — 1821. október 18-án a reformáció századik évfordulójára" (ami 1617. október 31-ón Volt); „in camera Karitatisz — a jótékonyság kamarájában" ( ! !); Nápolyi Johanna egyetlen sorban királynő is, királyné is, nem tudjuk meg viszont a jegyzetből, hogy „az első férje", akit megöletett, Endre volt, Nagy Lajos testvéröccse, s ez utóbbi ezért viselt ellene két hadjáratot; nem tünteti fel Nagy-Sándor József honvéd tábornok keresztnevét, Orczy Béla bárónak, az utolsó előtti országbírónak a halálozási évét, Toldy Ferenc eredeti nevét, Szigligeti Ede ós Vas Gereben családi nevét és eredeti keresztnevét. Mindez nem tartható ,,a jótékonyság kamarájában", azaz bocsánat: in camera caritatis, magunk között; nem hallgatható el továbbra is; hanem a magyar könyvkiadás jó hírnevének, megbízhatóságának, következésképpen az olvasónak érdekében is nyíltan fel kell végre vetnünk könyvkiadásunk Hamupipőkéjének kérdését. Néhány kísérlet történt már a legsúlyosabb hibák konzerválásának a megszüntetésére, — minden látható eredmény nélkül. Kemény István pl. már az Elet és Irodalom 1963. április 20-i számának Visszhang rovatában megállapította, hogy lehet, hogy az általa felhozott kifogások kicsiségek, „de ilyen kicsiségekkel sem szabad a magyar könyvkiadás jó hírnevét, megbízhatóságát kockára tenni. Es az olvasót sem illik bosszantani." Az olvasó szemével — a fordító szemével alcím alatt pedig Szőllősy Klára tollából olvashattuk a Nagyvilágnak ugyancsak még az 1963. évi május havi számában az alábbi találó és változatlanul időszerű megállapításokat: „Húsz éves fordítói gyakorlatom megtanított rá: lélektani törvény, hogy a fordító a sziklát megmássza és a kavicsban megbotlik. (Mert a sziklamászáshoz összeszedi erejét, a kavicsot olykor meg sem látja.) Es ez nem*is baj, nem von le semmit a fordító és a fordítás értékéből ... de a szerkesztés, a jó szerkesztés feladata éppen az lenne, hogy olyankor őrködjék éberen, amikor a fordító elszunyókált ! ... prózafordítóink derekas és lelkiismeretes (bár soha, sehol sem méltatott, meg sem bírált, egyszerűen tudomásul sem vett !) munkáját támogassa a kiadó lelkiismeretes, derekas ellenőrző szerkesztéssel, mert mi sem könnyebb, mint ezeket az apró szeplőket kiirtani a kéziratból, csak észre kell venni őket. A pihent szerkesztői szem pedig könnyebben észreveszi, mint a fordító, aki már ,belevakult' a szövegbe." Valóban, mi sem könnyebb, mint kiirtani a kéziratból nemcsak a fordítások, hanem a magyarázó jegyzetek, névmutatók és a mindezek alapjául szolgáló lexikonok apró szeplőit, sőt a munka értékét lerontó foltjait is, csak észre kell venni őket ! A magyar könyvkiadás jó hírnevének és megbízhatóságának ez a rendszeressé vált veszélyeztetése persze csak a hibákat ószrevevő csekély hányadát „bosszantja" az olvasóknak — és ez még a jobbik eset —, nagy többségüket azonban félrevezeti és megtéveszti, azokat ti., akik jóhiszeműen készpénznek veszik az úgyszólván minden történelmi tárgyú vagy vonatkozású tudományos, ismeretterjesztő vagy szépirodalmi munka jegyzeteiben, fordításában, névmutatóiban előforduló tévedéseket, hamis adatokat, értelemzavaró és értelmet változtató hibákat, téves és hiányos meghatározásokat ós következtetéseket, amelyeket a nemcsak külsejükben, de tartalmukban is egyébként a leggondosabban kiállított kritikai és népszerű kiadások, forrásgyűjtemények, naplók emlékiratok, levelezések és egyéb írások tárnak elébük, a közismerten kitűnő apparátussal rendelkező kiadók rövid idő alatt patinássá vált nevével fémjelezve. Ugyanez áll még a tisztán szépirodalmi művek fordításaira is. A Könyv c. folyóirat pl. 1963-ban így vezette be az akkor indulás előtt állott legújabb ilyen sorozatot: ,, . . .az olvasói igényeknek s a színvonal követelményeinek egyaránt eleget tesz, az irodalmiműveltség megalapozását a világirodalom maradandó értékű, szórakoztató, a szó jó értelmében olvasmányos műveinek ízléses, rendkívül olcsó, nagy példányszámú kiadásával viszi előre." Pedig addig, amíg ezek magyarázatai nem egy tekintetben félrevezetik az olvasót, nem beszélhetünk jogosan „az olvasói igényeknek és a színvonal követelményeinek" a kielégítéséről, mégkevésbó „az irodalmi műveltség megalapozásáról". Addig ezek „a rendkívül olcsó, nagy példányszámú", tehát az olvasóközönség széles rétegeinek szánt kiadások éppen annak az olvasónak nyújtanak téves és megtévesztő felvilágosításokat,