Századok – 1968

Történeti irodalom - Jahrbuch für Geschichte der UdSSR und der volksdemokratischen Länder Europas. (Ism. Niederhauser Emil) 1182

1184 TÖRTÉNETI IRODALOM 1162 kozó kutató egy ismeretlen kézirata alapján foglalja össze Blumentrost életrajzát: 1692-ben született Moszkvában, atyja Alekszej és később I. Péter udvari orvosa, ő maga is orvos lesz, Németországban tanul, később I. Péter udvari orvosa lesz maga is, valamint a pétervári könyvtár és az ún. Kunsztkamera (múzeum) igazgatója. Péter megbízásából ő állítja össze a tervezett Tudományos Akadémia alapszabályait, ő toborozza első külföldi tagjait, s 1733-ig (amíg az udvari szolgálatból el nem bocsátják) ő az Akadémia elnöke is. 1727 után azonban udvari kötelezettségei miatt egyre kevesebbet törődik az intézménnyel. Winter kiegészíti forrását azzal, hogy hangsúlyozza a hallei professzor, Francke jelentős szerepét Blumentrost egyéniségének kialakulásában. Siegfried Epperlein ós Bruno Widern : ,,A kijevi Oroszország és Lengyelország kapcsolatai a pápához és a császárhoz az invesztitúra-harc idején'" címmel megvizsgálja Izjaszlav nagyfejedelem kísérleteit, hogy IV. Henrik segítségével kerüljön vissza a kijevi trónra (1075-ben), mivel a császár nem tud segíteni a szászok felkelése miatt (amelyet II. Boleszláv lengyel fejedelem támogat), Izjaszlav VII. Gergelyhez fordul, aki segítséget ígér, de ezt nem tudja megvalósítani. 1089-ben IV. Henrik elveszi Vszevolod nagyfejedelem leányát, Praxedist (Adelheidet), a házasság azonban 1095-ben, úgy látszik, részben Henrik hibájából, felbomlik, a császárné a pápa oldalára áll át. A szerzők fő mondanivalója az, hogy az invesztitúra-harc nem maradt a német birodalom belügye, hanem messze kisugárzott, Oroszország azonban kívül tudott maradni a harcon, s ellen tudott állni a nyugati egyház uniós törekvéseinek. A kötet legnagyobb terjedelmű tanulmányában Erich Donnert: „Tanulmányok a korai német középkor szlavisztikájához a VII. századtól a XI. század elejéig" címmel az ún. Fredegar-féle krónikától Merseburgi Thietmar ós Querfurti Bruno krónikájáig végigtekinti az egész német történeti irodalmat, ill. a szlávokra vonatkozó forrásadatokat, s ezek részletes elemzése alapján végül levonja azt a következtetést, hogy a korai német történeti irodalom különbséget is tesz pogány és keresztény szláv törzsek közt, állásfoglalása különösen a Karoling-korban a pillanatnyi politikai helyzettől függ, a XI. század elején író szerzőknél már látszik bizonyos szándék, hogy a szlávok elleni német hadjáratokat erkölcsi és vallási érvekkel igazolják, egészében azonban a szlávokat mint egyenrangú felet tárgyalják, s ebből az egész korai irodalomból még hiányzik a későbbi századok hevesen szlávellenes krónika-irodalmának gyűlölködő, a szlávok kiirtását követelő hangja. A kisebb közlemények sorában Fritz Straube: „A szovjet történettudomány fellendülése az SzKP XX. kongresszusa után" címmel 1962-ben tartott előállását közli, amely rövid áttekintést ad az 1956 előtti fejlődésről, majd ismerteti az új folyóiratok megjelenését, a munkásosztály, a parasztság történetére, egyes korszakokra vonatkozó legújabb kutatásokat, néhány kiemelkedő munka megemlítésével. Arató Endre : „A magyar történetírás 1945 után és feladatai" című tanulmánya a felszabadulás előtti helyzetre röviden visszapillantva igen részletesen ismerteti a magyar történetírás egyes munkáit, amelyek az 1917 utáni magyar történelemmel, ill. az egyetemes történettel foglalkoznak, ez utóbbi téren az ókorral és a korai középkorral foglalkozó munkákat nem tárgyalja, hanem Hajnal István írástörténetével kezdi kronologikusan a felsorolást. A lelkiismeretes és pontos tanulmány az 1962 márciusáig terjedő időszakra vonathozóan megjelent magyar irodalomra terjed ki. A feladatok sorában hangsúlyozza a Tanácsköztársaság összefoglaló történetének a megírását, a Horthy-korszak részletes felkutatását, különösen az ideológiatörténet szempontjából, de a legfontosabbnak a népi demokratikus korszak kutatását tartja. A legsürgetőbb teendőket összegezi a régebbi korok tekintetében is. Alapvetőnek tartja, hogy minden problémakörben harcolni kell a polgári nacionalizmus maradványai ellen. Henryk Batowski: „Lengyel diplomáciai akták 1938/39-ből" címmel 173 aktát sorol fel (a keltezés időrendjében) egészen rövid tartalmi utalással és annak megjelölésével, milyen okmánykiadványban jelent meg az akta, s eredetiben vagy fordításban. Siegmar Quilitzsch: „Az orosz—porosz reakció közös akciói lengyel forradalmárok ellen 1864-ben Szászországban" címmel 23 iratot közöl, amelyek arról tanúskodnak, hogy az orosz és a porosz udvar nemcsak a januári felkelés menekültjeit üldözte, hanem a német demokratikus mozgalmak ellen is fellépett. A többi közlemény voltaképpen csak nagyobb könyvismertetés, s a recenzió kapcsán hoz néhány új adatot vagy húz alá szempontokat. így Eduard Uttmann néhány adalékot közöl Poroszországnak 1885—1887 közt folytatott lengyel politikájához Günther Mühlpfordt : „Varsó ós Drezda" címmel a XVIII. századi lengyel—szász perszonális unió problémáit világítja meg, és hangsúlyozza, hogy ennek még a XlX. században is voltak pozitív következményei, lengyel emigránsok tartózkodtak Szászországban, itt könyveket is adtak ki. Ugyancsak G. Mühlpfordt : „A teréziánus-jozefinista reformhoz" címmel Eduard Winternek a jozefinizmusról szóló munkáját ismerteti, új, némiképp változta-