Századok – 1968

Történeti irodalom - Jemnitz János: A háború veszélye és a II. Internacionálé (1911–1914). (Ism. S. Vince Edit) 1165

1172 TÖRTÉNETI IRODALOM 1162 A július 31-én, augusztus 1-én lejátszódó események már a pártok teljés zűrzavarát mutatták. A német pártban egyre sűrűbben hangzik el a később teljes polgárjogot nyert szólam: a háború ellen vagyunk, de ha mégis kitör, azon kell lennünk, hogy Németország győ zön. A békemozgalom kiemelkedő harcosa, Jaurès még hisz az elháríthatatlan elhárításáb >n: tárgyalásokat szorgalmaz a kormánnyal, hogy visszatartsa a háborús kalandtól. A nacionalizmus őrülete azonban már tombol: Jaurès kétségbeesett kísérleteiért kiömlő vérével fizet. A francia és a német szocialisták már nem az akciók összehangolásáról beszélnek, csak egymás álláspontját firtatják. A vélemény azonos: Oroszország támadása esetén a német parlamenti frakció hajlandó megszavazni a hadihiteleket. Ha Németország megtámadja Franciaországot, a francia szocialisták készek „hazájuk védelmére" felsorakozni. Az egymással ellenségként szembenálló országok szocialista pártjainak meghátrálása kölcsönösen ösztönöz további nacionalista engedményekre. Augusztus 2-án összeül a német pártvezetőség, hogy megállapodjék a parlamenti frakcióval a hadihitelek ügyében. A hangot most már a revizionisták adják meg: Scheidemann, Fischer, David Südekum és követőik. Haase és Ledebour hiába emel szót ellenük, 78 igennel 14 ellen úgy határoznak, hogy támogatják Németország imperialista háborúját. Nem volt jobb a helyzet a Monarchia szociáldemokrata pártjaiban sem. Victor Adler most már nyíltan hangoztatja: a háborút nem mi akartuk, de ha kirobbant, meg kell nyernünk. De nemcsak a központi hatalmak, hanem az ellenfél szocialista pártjai is mind jobban eltávolodtak az internacionalista eszméktől. A pártok jobboldala mindenütt hatalmába kerítette a centrumot ós lefegyverezte a baloldalt : a háború kirobbanásakor már tény volt a II. Internacionálé összeomlása. A válaszút elé került szocialista pártok nem a munkásság nemzetközi összefogását, hanem kormányuk támogatását választották. Igaz: nem volt könnyű orientálódni az egymást keresztező jelenségek között, az elvi bizonytalanságon túl fokozta a zavart a mind erősebbé váló polgári befolyás is. A francia szocialisták jobbszárnyának a véleményét most már a párt többsége vallotta: „Az ököljog ós a német militarizmus ellen meg kell védeni Franciaország demokratikus és forradalmi tradícióit" (372. 1.). Az angol Munkáspárt valamivel tovább kitartott korábbi antimilitarista politikája mellett. A hadüzenet után Hyndmann és honvédő hívei még kisebbséget alkottak, a béke hívei még megkísérelték tüntetések szervezését a háború ellen. Amikor azonban a német csapatok lerohanják Belgiumot és a háború tüze eléri a kontinens határát, az angol Munkáspárt is a honvédelem álláspontjára helyezkedik. Az orosz mensevikek — bár a hadüzenet idején a bolsevikokkal együtt megtagadták a hadihiteleket — lassan szintén áldozatul esnek a nacionalista hullámnak. Plehanov azt az álláspontot vallotta, hogy a németek győzelme veszélyezteti a „fejlődést", a „szabadságot" Oroszországban. Mások annak a véleménynek adtak hangot, hogy az orosz proletariátusnak az a kötelessége, hogy a német militarizmussal szemben a nyugati demokráciákat segítse győzelemre. Jemnitz János azonban arra is ráirányítja a figyelmet, hogy az általános meghátrálás, az elvtagadás időszakában voltak olyan erők is, amelyek hűek maradtak a marxizmus eszméihez. Lenin és a bolsevik párt vezetői nem vártak csodákat a háborúellenes küzdelemtől. Lenin épp úgy tudta, mint Kautsky, hogy a béke megvédéséhez a proletármozgalom jelenlegi ereje nem elégséges. A bolsevikok azonban mégsem helyezkedtek a kivárás álláspontjára, hanem hősies erőfeszítéseket tettek a proletárok mozgósítására. Röpiratokat adtak ki, tüntetéseket szerveztek, vállalták a kormányzat retorzióját. Jemnitz János a lényegre irányítja a figyelmet, amikor kiemeli: „Végeredményben ezek a hősi erőfeszítések a két-három évvel később beérő magokat vetették el . . . Az elvek fenntartása ugyanis később szárnyakat adott a bolsevik mozgalomnak, amikor már a néptömegek is felismerték a háború igazi arculatát" (380. 1.). A bolsevikok útját azonban a szocialista mozgalomnak csak csekély töredéke választotta: a szerb szocialisták, akik megtagadták a hadihiteleket, a bolgár tesznyákok, a román szocialisták, az angol ILP és az olasz párt, amelyben Bissolatiók kizárása után a balszárny vált hangadóvá. A II. Internacionálé feladta internacionalista alapelveit — összeomlása menthetetlen és szükségszerű volt. Tanulságos, eseményekben, problémákban gazdag könyv Jemnitz János munkája — érdekfeszítő, de nem könnyű olvasmány. A szerző arra törekedett, hogy szinte teljes áttekintést nyújtson; a tárgyalt három és fél év valamennyi, csak kissé is lényeges eseményét, eszmeáramlatát bemutassa. A csak kronologikus felépítés azonban bizonyos fokig akadályozza, hogy a történeti fejlődés fő vonalai kiemelkedjenek, a mozaikok egységes képekké álljanak össze. Ugy vélem, a kronológiai és tematikai módszer együttes