Századok – 1967
Közlemények - Diószegi István: Kálnoky; Andrássy és a bolgár válság 1885–87-ben 148
150 DIÓSZEGI ISTVÁN Az államiságát éppen csak visszanyert, de nagy történelmi múlttal rendelkező fejedelemség viszont igényt formált az önálló fejlődésre. Az orosz diplomácia részéről csak önámítás volt, hogy a szakítás küszöbéig eljutó fejleményekért Battenberg Sándor személyét tette felelőssé. Ebből viszont eleve következett, hogy a fejedelem presztízsét növelő unióval, a bolgár-ellenesség ódiumát is magára vállalva, határozottan szembe kellett fordulnia. Az orosz külpolitika a status quo visszaállításáért lépett fel. A status quo visszaállítására irányuló politikához mindenekelőtt a három császár szövetségének segítségét kellett igény be venni. Németország oldaláról nem lehetett kétség a támogatás tekintetében. Hamar kiderül, hogy Ausztria-Magyarország oldaláról sem. A Monarchia a három császár egyezményében kilátásba helyezte ugyan a bolgár unió elismerését, „ha az a dolgok ereje folytán bekövetkezik", de ez ott még Oroszország számára tett engedmény volt, éppen ezért a nyolcvanötös egyesülésre semmiképpen nem volt vonatkoztatható. Amikor Lobanov herceg, bécsi orosz nagykövet Kálnoky előtt a „kelet-ruméliai forradalmi puccsot" nyilvánvaló szerződés-szegesnek nevezi és a status quo visszaállítását jelöli meg az egyetlen lehetséges kiútnak, az osztrák-magyar külügyminiszter részéről teljes egyetértéssel találkozik. A konzervatív lojalitás a dinasztikus érdekszféra-politika természetes következménye volt, amelynek betartásán Kálnoky mindvégig éberen őrködött. Ebből a szemszögből magától értetődő volt, hogy Oroszország saját érdekei szerint akarja a bolgár dolgokat elrendezni, úgyszintén az is, hogy a nagyhatalmi partnereknek ehhez segítséget kell nyújtaniok. A bolgár kérdés, amely korábban a nagy délszláv állam összefüggésében önálló jelentőséggel bírt az osztrákmagyar külpolitikában, most nem több, mint a dinasztikus egyezkedő politika függvénye. Az eljáráshoz a legalitást, a három császár-egyezmény vonatkozó cikkelyéről mólyen hallgatva, a berlini szerződésből kölcsönzik. A három konzervatív monarchiának a bolgár nemzeti megmozdulással szembeni magatartása egységesnek látszott. A status quo visszaállítására irányuló orosz—osztrák együttműködésnek azonban az utóbbi részről komoly akadályai voltak. Mindenekelőtt a magyar liberális párt oldaláról, amely még a kremsieri császártalálkozó fölötti háborgását sem hagyta abba. Sajtó 4ós parlamenti megnyilatkozásaiban eleinte van bizonyos dezinformáltság: az uniót orosz machinációnak hiszi, ós ezért maga is a status quo visszaállítására sarkallja a hivatalos külpolitikai vezetést. A javasolt magatartás oroszellenes jellege persze erősen kidomborodik. De rövidesen megtudja a dolgok valódi állását, és ettől kezdve az unió tényébe belenyugodva csupán az Oroszországgal való együttműködést perhorreszkálja. A magyar liberális párt ellenkezésének különös súlyt adott az a körülmény, hogy a volt külügyminiszter, Andrássy vállalta magára a vezérszerepet. A kormánypolitika nyílt bírálatától ugyan tartózkodott, a delegációs ülésszak lezárása után azonban ötvenoldalas emlékirattal fordult az uralkodóhoz. A felterjesztés, amely az osztrák-magyar külpolitika oroszellenes irányzatának programja, határozottan elutasítja Kálnokynak az egyezkedés elvein alapuló status quo politikáját. Magát az egyezkedő politikát az elkerülhetetlen súrlódások miatt imposszibilisnek ítélve és a status quo visszaállításának lehetetlenségére utalva az orosz—osztrák együttműködést elsősorban azért tartja elhibázottnak, mert ez nemcsak hogy kompromittálja a Monarchiát a balkáni nemzetek szemében, hanem akadályozza Oroszországnak a Balkánról való végleges elvátolítását. A bolgár—orosz konfliktus ugyanis Andrássy véleménye szerint egyszer s mindenkorra véget vetett annak a lehetőségnek, hogy a cárizmus a balkáni nemzeti mozgalmak támogatójaként léphessen fel. A volt külügyminisztertől persze nem idegenek az érdekszféra-szempontok: a Monarchia helyzetét ő is meg akarja erősíteni a Balkánon, de a régi liberális tradíciókat felelevenítve a természetes balkáni nemzeti átrendeződést kívánja a külpolitika kiinduló pontjául megtenni. Mindehhez persze Oroszország végleges eltávolítása szükséges, amit a/, adott helyzetben az osztrák—orosz egyezkedés megszakításával, a Monarchia ' önálló balkánpolitikájának bevezetésével kíván elérni. Súlyos és nehezen hárítható nyomás volt az, amely a közös külügyminiszterre a magyar liberális párt oldaláról nehezült. A magyar liberális párt a Monarchia legszervezettebb ós legerősebb politikai csoportja volt, s vele szemben Kálnoky annyira kilátástalannak ítélte egy hivatásos diplomata helyzetét, hogy annakidején a tárcavállalástól is emiatt idegenkedett. Az volt a véleménye, hogy a külügyminiszternek a parlamenti kontrolitól mentes birodalmi kancellári funkcióval kell rendelkeznie. Végül mégis a közösiigyes keretek között vállalkozott a funkcióra, de a magyar befolyás visszaszorításáért állandó harcot folytatott. A meg nem szűnő küzdelemben legutóbb fényes sikert ért el: 1884 októberében az oroszellenes parlamenti feliratot megszavaztató Tisza Kálmán magyar miniszterelnököt álláspontja visszavonására ós önkritikára kényszerítette. Az újabb magyar támadás kivédéséhez most sokban hozzásegítettek az egy év előtti győzelem morális tartalékai. Az osztrák-magyar külügyminiszter ugyan szükségesnek tartja,
