Századok – 1967
Tanulmányok - Szekeres József: Az 1940. évi általános bányászsztrájk története 82
AZ 1940. ÉVI BÁNYÁSZSZTBÁJK 89 emelést ad, akkor vállalja is érte a felelősséget."1 7 Végül is hosszabb vita után olyan értelmű határozatot hoztak, hogy egyelőre nem adnak béremelést és a várakozás álláspontjára helyezkednek, azzal, hogy ha a kormány akar valamit tenni, úgy a saját felelősségére kell eljárnia. Felhívták a kormány figyelmét, hogy határozata előtt feltétlenül kérje ki a szövetség véleményét és eleve számoljon azzal a körülménnyel, hogy ha mégis béremelésre kerülne sor, akkor annak anyagi terhét a gyártmányok árába építenék be. 1940 nyarán a magyar kormány előtt újabb területszerzés lehetősége csillant fel, ezúttal Erdély vonatkozásában. Ez átmenetileg háttérbe szorította a „társadalmi egyensúly" és a „szociális béke" problémáját. Pedig különösen a bányamunkások tekintetében vált égetővé a probléma. Nemcsak azért, mert a bányatőkések használták ki a legkíméletlenebb módon a munkások katonai elnyomását, hanem azért is, mert a nyilaspárt felismerve a több tízezer főnyi harcos munkásréteg kétségbeejtő helyzetét, legmozgékonyabb agitátorait és parlamenti képviselőit a bányamunkások megnyerésére utasította. A kormány minden figyelmét az erdélyi kérdésre összpontosította, a bányatőkések elszántan buzgólkodtak a satnya szociális reformok révén vesztett profitjuk visszaszerzésén, s így a nyilasok szinte szabadon aknázhatták ki a bányavidékeken kialakult helyzetből támadt esélyeiket. A nyilasoknak kedvezett az is, hogy a baloldali munkásmozgalom a szüntelen üldöztetés nyomán támadt veszteségek és a fasizmus nemzetközi méretű előretörése, a fasiszta Németország első háborús sikerei nyomán átmenetileg visszaesett. A nyilas pártvezérek, felismerve a helyzet adta kedvező lehetőségeiket, egy pillanatig sem haboztak politikai céljaik érdekében kihasználni a bányamunkásság helyzetének hirtelen romlása nyomán kialakult elégedetlenséget, elkeseredettséget és harckészséget. A bányamunkások élete 1940-ben Arra a kérdésre, hogy milyen volt a bányamunkások helyzete Magyarországon 1940-ben, számtalan dokumentum idézésével válaszolhatunk, melyekből igen nyomasztó kép alakul ki. Példaként álljon itt néhány mondat a farkaslyuki és somsályi (Borsod megye) bányamunkásoknak az iparügyi miniszterhez írt leveléből: „Amikor valamit kérünk, akkor egyenesen kigúnyolják a munkást és állandóan azzal fenyegetnek, hogy bevonultatnak vagy elbocsájtanak . . . A keresetünk bizony az itteni rettenetes árakhoz csekély, csak épen az a kis kenyér esik meg. A négy és ettől nagyobb családú gyermekeseknek itt a decemberi kereseti kimutatásokon még 1,70 filléres, 2,60 és 1.80 és 3 pengős összegek is szerepeltek, amikor még 6 pengőből sem tudjuk a családot eltartani."1 8 A Wolfner Gyula báró tulajdonában levő kisgyóni bányákban is szomorú állapotok uralkodtak. A vájárbéreket az országos átlagnál alacsonyabban állapították meg, a segédvájároknak és csilléseknek nem a vájárbérek 80 —70%-át fizették, hanem csak 70—50%-át. A csekély keresetek következtében a legtöbbjük már 45 — 50 éves korára teljesen tönkrement egészségileg. A földdel rendelkező bányászaiknak nem adtak szénjárandóságot, a bányahatóság által betiltott munkahelyeken rendszeresen dolgoztattak. Ha a fizetési nap a községi vásár napjára esett, akkor csak késve fizettek, 17 Uo. 267.1. 18 A levél teljes szövegét közli: A bányászok élete a Horthy-rendszerben. 262. 1.
