Századok – 1967
Tanulmányok - Hajdu Tibor: A polgári demokrácia külpolitikája 1918–1919-ben 869
A POLGÁRI DEMOKRÁCIA KÜLPOLITIKÁJA 1918—1919 ( 877 November 10-én Károlyi — miután Franchet közölte a versaillesi távirat szövegét — összehívta a minisztertanácsot, majd a Nemzeti Tanácsot is. Clemenceau válaszában felkérte Franchet-t: „gróf Károlyival csak a katonai kérdésről tárgyaljon, minden más kérdés kizárásával".41 Ez a magyar tárgyalási kísérlet határozott elutasítása volt. Közben megindult a jugoszláv hadsereg előnyomulása a Franchet által megjelölt demarkációs vonal felé. Kisebb cseh egyságek átlépték Nyugat-Szlovákia határát. Ilyen körülmények között a kormány nem tehetett mást: ajánlotta a Nemzeti Tanácsnak a „katonai egyezmény" aláírását, amitől főleg azt remélték, hogy a határon felsorakozó román hadsereget megállítja a Maros vonalán. A Nemzeti Tanács tagjai sem láttak más lehetőséget: Hock János, Ábrahám Dezső (a „szegedi kormány" leendő elnöke) és mások felszólalása után egyhangúlag elhatározták a belgrádi egyezmény aláírását. Linder tárcanélküli miniszter Dormándy alezredes kíséretében 11-én Belgrádba utazott, ahol egy francia és egy szerb tábornok mellett november 13-án aláírta a szerződést. A szerb megbízott fel akarta vétetni a megállapodás szövegébe a magyar közigazgatás azonnali elmozdítását, de Henrys tábornok akceptálta Linder tiltakozását42 , mivel az egyezmény kifejezetten katonai jellegű volt. Hogy a megszálló csapatok azután mit tesznek a közigazgatással, abba a francia parancsnokság már nem kívánt beavatkozni. A fentiek, valamint az itt nem ismertetett, Ausztriában publikált bőséges forrásanyag4 3 alapján nem lehet kétséges, hogy a Károlyi-kormánynak sem oka, sem lehetősége nem volt a padovai fegyverszünetre hivatkozva megtagadni a belgrádi egyezmény aláírását. Azért foglalkoztam mégis ilyen részletesen Padova és Belgrád összehasonlításával, mert az ellenforradalmi írások tömegével kívánták bebizonyítani, hogy Magyarország megszállásának oka nem a háborús vereség, nem is a nemzetiségek szabadságmozgalma, hanem a belgrádi egyezmény aláírása volt.4 4 Csak megismételhetem Juhász Nagy mentségét:'* „A történetíró gyakran abban a kellemetlen helyzetben van, hogy egészen abszurd feltevésekkel kell foglalkoznia, melyeket mégsem hagyhat figyelmen kívül, mert azok behatoltak a köztudatba, sőt ennek nyomán a történelembe is."45 Bár formailag vitatható, hogy szükség volt-e a belgrádi egyezményre, ez a kérdés csupán a magyar felet érdekelte. Noha elég meggyőző Franchet érvelése — ő nem volt Diaznak alárendelve és saját frontján neki kellett megállapítani a fegyverszünet feltételeit, már csak azért is, mert folytatni akarta a harcot a német hadsereg ellen,4 0 ezért nem is szabott, úgymond, keményebb kikötéseket — Párizsban mindenkinek a véleménye többet számított a magyar kormányénál, s ha a román kormány kérésére többször túlléptek a belgrádi egyezményen, anélkül, hogy kikérték volna Károlyi hozzájárulását, a győztes hadsereg egyik 41 Juhász Nagy : i. m. 26G. 1. — Népszava, 1918. nov. 12. — A tilalomban Benesnek is része lett volna Pitor Wandycz szerint: France and her Eastern Allies. 1919 —1925. Minneapolis. 1962. 20. 1. 42 P. Azan : i. m. 43 Lásd Kerchnawe, Arz és mások emlékiratait, a hivatalos osztrák és német dokumentumkiadványokat stb. 44 Ide tartozik elsősorban Nyékhegyi : i. m., továbbá Rubint Dezső, Sréter István, Hermann von Kövess tábornokok, Gratz Gusztáv és mások írásai. Részletesebb ismertetésüket Id. Supka Qéza: i. m. ós Siklós András: Az 1918—1919. évi magyarországi forradalmak. Bpest. 1964. 45 Juhász Nagy: i. m. 271. 1. 4 46 Franchet nyilatkozata Supkának. Világ, 1924. nov. 1.
