Századok – 1967
Történeti irodalom - Magyarország története I–II. 1918-tól napjainkig (Ism. Tilkovszky Loránt) 696
TÖRTÉNETI IRODALOM SIKLÓS ANDRÁS: AZ 1918-1919. ÉVI MAGYARORSZÁGI FORRADALMAK (281-360. 1.) BEKEND T. IVÁN—RÁNKI GYÖRGY: AZ ELLENFORRADALOM KORA MAGYARORSZÁGON (361-464. 1.) LACKÓ MIKLÓS: A MAGYAR NÉPI DEMOKRÁCIA TÖRTÉNETE (465-542. 1.) (Magyarország története II. köt. Budapest, Gondolat Könyvkiadó. 1964) „Magyarország története" utolsó három fejezetéről szeretnék szólni, amelyek a közvetlenül mához vezető évtizedek történetével foglalkoznak, s amelyek véleményem szerint a szerzőket különlegesen nehéz feladat elé állították. E fejezetekre teendő észrevételeim korántsem érintik gazdag tartalmuk minden vonatkozását, így mellőzni kívánom a szorosabban munkásmozgalom-történeti, párttöpteneti kérdések tárgyalásának vizsgálatát, amely a bírálótól is speciális felkészültséget igényel. Összbenyomásaim alapján igen sikerültnek és értékesnek tartom Siklós András fejezetét az 1918—19. évi forradalmak történetéről. Szerzője ezúttal is bebizonyítja, hogy é problematikának s gazdag irodalmának kiváló ismerője, aki értékeléseiben szilárd tudományossággal és helyes politikai érzékkel küszöböli ki a korábbi torzulásokat; minden korábbinál valósabb képet ad a forradalmak időszakáról; figyelmet szentel ez időszak nagy történelmi személyiségeinek, mindenekelőtt Kun Bélának, Károlyi Mihálynak helyes szemléletű bemutatására . Ezzel kapcsolatban csupán azt tenném szóvá, hogy Károlyi belső fejlődésének elemzésére az adott keretek közt nem lóvén módja, egy kissé mintha túlhangsúlyozná, és Károlyi benső meggyőződésével Szembeállítaná a külső események kényszerítő erejét (pl. a kálkápolnai földosztás esetében). Nem kívánok aprólékos részletkérdésekbe bocsátkozni, különösen nem a magam speciális érdeklődési körébe vágó olyan kérdések észrevételezésébe, hogy a Károlyi-kormány nemzetiségi politikája ábrázolásakor nagyobb hangsúlyt kívánna a törvénybeiktatott kárpátukrán területi (és nem egyszerűen nemzeti) autonómia kérdése, vagy hogy hiányzik a nemzetiségi problémának a Tanácsköztársaság időszakába való átvezetésének megoldása, s ennek következtében az olvasót meglepetésként éri a Forradalmi Kormányzótanács névsorában egy „német népbiztos" és egy „ruszin népbiztos" feltűnése. Hanem igen elismerően méltatva a Tanácsköztársaság történetének alapos, a szült terjedelemben is sikeres bemutatását, a fő kérdések frappáns kiemelését, határozott exponálását, a tömör értékelések megbízhatóságát, amelyek oly jól jellemzik a szerző odaadó munkáját, egy-két megállapítását mégis további megfontolásra ajánlom. Amikor Siklós felállítja a Tanácsköztársaság mérlegét, megállapítja elévülhetetlen érdemeit és némely hibáját, szerintem vitatható módon rója fel a Tanácsköztársaság vezetői hibájául, hogy a Vörös Hadsereg harcát egyoldalúan csak forradalmi háborúnak tekintették, nem hangsúlyozták, hogy egyúttal a magyar nemzeti önredelkezésért is folyik a harc, nem tudatosították kellőképpen a Tanácsköztársaság harcainak honvédő jellegét. Elmarasztalja továbbá őket abban, hogy a proletár internacionalizmust nem kapcsolták össze a demokratikus patriotizmussal, nem fordítottak gondot a nemzeti érzés külső megnyilvánulásaira, így a nemzeti színekre. Mindezekben a kérdésekben véleményem szerint a szerző az 1919-es adott helyzettől sok tekintetben elvonatkoztatva, kissé spekulatív módon foglal állást. A Tanácsköztársaság vezetői, úgy hiszem, helyesen látták, hogy a népek önrendelkezési jogával az antanthatalmak csak szemfényvesztést űznek; hogy az önrendelkezés tényleges lehetőségét csak forradalmi harcával vívhatja ki a magyar nép is. A forradalmi harcot hangsúlyozták a nemzeti önrendelkezés helyett, annál is inkább, mert ennek jelszavát a magyar burzsoá nacionalizmus sajátította ki olyan értelemben, hogy e jogra hivatkozva próbálta megakadályozni a többségében nemzetiséglakta területek elszakadását, mert azt remélte, hogy megfelelő eszközökkel el tudója érni, hogy a nemzetiségek is a magyar burzsoánacionalista érdekeknek megfelelően rendelkezzenek önmaguk sorsa felől. A Tanácsköztársaság vezetői nem azonosíthatták magukat ezzel a politikával.
