Századok – 1967
Tanulmányok - Gonda Imre: A hadi- és békecélok a Monarchia háborús politikájában 37
60 GONDA IMEE A koronatanácsi értekezlet legszembetűnőbb jelenségei közé nem is ez, hanem elsősorban a háborús győzelemmel kapcsolatos kiábrándultság és a német szövetségessel szemben fokozódó ingerültség tartozik. E mozzanatok ekkor — a háború csúcspontján — még nem olyan élesek, hogy gyűrűzései a harcoló néptömegeket elérve, azok háborúellenes mozgalmait előmozdíthatták volna. Kétségtelen azonban, hogy ez az — a Monarchia vezető csoportjaiban is — erősödő ellenállás a háború előreláthatóan vésztjósló jelenségeivel szemben új vonás volt e körök politikai szemléletében. Döntő jelentőségű — hangsúlyozzuk — még itt sem volt, mert alapvető fordulatot a Monarchia vezető köreinek háborús politikájában az új felismerések nem idéztek elő. A tervezgetés, a kis államok határainak elméleti ide-oda tologatása tovább folyik. S minél feltűnőbbé válik e vezető körök illúzióvesztése a háború várható alakulása iránt, annál veszélyesebbnek tűnik a játék, amelyet a háborús célokkal űztek. S még az sem állítható, hogy ők maguk nem ismerték fel a helyzet fonákságát, hiszen magà Conrad vezérkari főnök is céltalannak minősítette a maximális—minimális program felállítását, mielőtt tudnák, mi az, amit a békekötéskor elérhetnek. Igaz, hogy Conradot ekkor még — s ebben emlékeztetett a német vezérkariak politikai magatartására — optimista hangulat töltötte el, Czernin azonban — mint láttuk — élesebben ismerte fel a Monarchia lehetőségeinek és jövőjének körvonalait. Felismerései nem könnyítették meg helyzetét a szövetséges hatalmakkal folytatott tárgyalásain az elkövetkező hónapokban. * 1917 első hónapjai az első világháborúnak a központi hatalmak számára legmegtévesztőbb időszakai közé tartoznak. A korlátlan tengeralattjáróháború rendkívüli látszateredményei s a cári orosz hatalom összeomlása olyan ábrándokba ringatták a német legfelső hadvezetőséget, amelyek hónapokra elfeledtették vele azt, hogy az előbbi csupán szárazföldi hadviselésének csődjét tudta elodázni, s az Egyesült Államok hadbalépését sietteti, ami viszont Oroszország katonai kiválásának várt és remélt könnyítéseit ellensúlyozta. Kétségtelen, hogy ezek az események alkalmasak voltak a német hadvezetőség illúzióinak felkeltésére, hiszen csupán februárban közel 800 000 tonna hajótérveszteséget okoztak a tengeralattjárók az Entente tengerészetének. A háború menetét azonban ilyen eszközökkel aligha lehetett megváltoztatni. Csupán egyetlen eredményt lehetett elérni. A szövetséges Osztrák-Magyar Monarchia harcostársi „hűségét" és kitartását lehetett — bár azt is igen nehezen — kikényszeríteni. Ez volt ui. az egyetlen „győzelem", amelyet a német vezérkar a háborún túlterjedő, maradandó hatással el tudott érni. Igaz, hogy ennek a győzelemnek az értéke ekkor már igen kétes volt. Az Osztrák-Magyar Monarchia belpolitikai és katonai helyzete, külkülpolitikai válsága és egész fennállásának kérdésessé válása 1917 tavkszán azonban sürgősen szükségessé tette a háború befejezését. Két tényező: az 1915. április 26-i londoni szerződés,4 8 amelyben a szövetséges hatalmak Olaszí8 A londoni szerződést Anglia külügyminisztere, Sir E. Grey, valamint Franciaország és Oroszország londoni nagykövetei kötötték meg Olaszország londoni nagykövetével.— A szerződés a kölcsönös katonai kötelezettségeken kívül, amelyek Olaszországnak az Entente oldalán való hadbalépése pillanatában lépnek érvénybe, bizonyos területi rendelkezéseket tartalmaz. Ezek szerint Olaszország megkapja a Habsburg-Monarchia területéből Trentinot, Dél-Tirolt, Trieszt, Görz, Gradiska, Istria területeit, Dalmáciát
