Századok – 1967
Tanulmányok - Arató Endre: A külpolitika hatása a balkáni népek nemzeti-felszabadító mozgalmára a XIX. században 505
A KÜLPOLITIKA HATÁSA A BALKÁNI NÉPEK FELSZABADÍTÓ MOZGALMÁRA 541 volt. Az ottomán birodalomban 1878 után nem volt összefüggő román lakosságú terület, s hódító politikát is irreális lett volna a Balkán irányában folytatni, nem volt semmiféle jogcím, és valamennyi területre más állam aspirált. A kivétel — mint tudjuk — Bulgária volt, a román kormány 1878-ban szerette volna a jórészt bolgár lakosságú Szilisztriát s környékét, Dél-Dobrudzsát megszerezni, amit azonban Oroszország támogatásával az új szláv állam kapott meg. Ezért fordult szembe Románia Bulgáriával a második balkán háború idején és szerezte meg, igazságtalan háborúban, ezt a területet. — Montenegro kisebb szerepe a balkáni eseményekben mindenekelőtt a többi monarchiákhoz képest mutatkozó gyengeségével magyarázható. A 80-as, 90-es évektől, amikor a balkáni államok s uralkodó osztályok politikájának hatására a népek között az ellentétek egyre nagyobb méreteket öltöttek, a szociáldemokraták kitűzték az egyedül helyes programot: a balkáni népek összefogását és forradalmi harcát a kapitalizmus megdöntésére. Ez a program, amely a múlt demokratikus törökellenes összefogásának hagyományait fejlesztette tovább, később a balkáni országok föderatív köztársaságának megteremtésében érte el tetőfokát, s valóban egyedül ez lett volna alkalmas eszköz a proletariátus egységfrontját is akadályozó soviniszta torzsalkodások kiküszöbölésére. A balkáni szociáldemokraták, akik közel állottak az orosz bolsevikokhoz, később — bár ettől óvta őket Lenin — nemzeti nihilista hibát követtek el azzal, hogy csak hódító törekvéseket látva, nem vették figyelembe a balkáni monarchiák által támogatott törökellenes nemzeti egységmozgalmak progresszív vonását. Különösképpen kifejezésre jutott ez a rossz politika az első balkánháború idején. A sajátos macedón és albán viszonyok külön figyelmet igényelnek. A külpolitikai helyzet nem kedvezett a macedónoknak, azt mondhatjuk, hogy a nagyhatalmak előbb vetették fel még a krétai autonómiát is, mint a macedóniait. Ez mindenekelőtt azzal magyarázható, hogy míg Kréta hovatartozása nem lehetett vitás, Macedóniáért — mint ismeretes — három ország vetélkedett. A nagyhatalmak status quo politikája, valamint a balkáni monarchiák hódító törekvései megakadályozták az önállóságot, noha a macedónok már külön nemzetté alakultak. A történelem ismer hasonló eseteket, amikor egy nép az eltérő históriai fejlődés következményeképp közeli, s szomszédságban élő rokonaitól különálló nemzetté alakul. (Ilyen az osztrák, vagy a Balkánon a Bosznia-Hercegovina-i és a Crna-Gora-i, akiknek nyelve a szerbhorváttal azonos és mégsem alkotnak sem a szerbbel, sem a horváttal egyazon nemzetet.) Később indították meg nemzeti mozgalmukat az albánok és sajátos helyzetük következményeként csupán autonómiára törekedtek. Mégis e későbbi és kisebb méretű mozgalmak az adott külpolitikai viszonyok közepette, a macedóntól eltérően, önállósághoz vezettek. Az Osztrák-Magyar Monarchia és Olaszország, Szerbia, ill. Görögország sakkban tartására Albánia önállósága mellett foglaltak állást. Ugyanekkor albán területi igényekkel léptek fel a szomszédos Szerbia, Montenegro és Görögország. Ezek az egymásnak ellentmondó érdekek semlegesítették egymást. Az albán mozgalom pedig, amelyet jórészt konzervatív vonások jellemeztek — hisz szembenállt az 1908-ban uralomrakerülő ifjú-török mozgalom nemcsak a nemzetiségeket elnyomó, de polgári törekvéseivel is —, félve az első Balkán-liáborúban vállvetve harcoló, s a törökkel szemben igazságos győzelmet kivívó monarchiáktól, amelyek azonban ugyanekkor albán területeket is elfoglaltak, — kikiáltotta Albánia függetlenségét.
