Századok – 1967
Krónika - Nemzetközi kollokvium a dunamenti országok 1938–1945 közti történetéről (Sz. Ormos Mária–Tilkovszky Loránt) 389
390 KRŐNIKA Boltyin vezette. F. Parri szenátornak, az ellenállástörténeti konferenciák Nemzetközi Szervező Bizottsága elnökének, az olasz ellenállási mozgalom kiemelkedő személyiségének részvétele aláhúzta a tanácskozás tudományos és politikai jelentőségét. A második világháború történetét vizsgáló bizottságot annak főtitkára, H. Michel, az Unesco mellett működő Nemzetközi Történelemoktatási Bizottságot B. Gheysens belga történész képviselte. A kollokviumon a Német Demokratikus Köztársaságból, Ausztriából és az Egyesült Államokból is vettek részt történészek. Vass Henrik, az MSzMP KB Párttörténeti Intézetének igazgatója, az előkészítő bizottság elnöke megnyitó szavai után F. Parri szenátor üdvözölte a kollokviumot, majd kezdetét vette a tanácskozás, melynek alapjául a fő vonásaikban szóbelileg is előterjesztett referátumok szolgáltak. Ezek többségükben terjedelmes tanulmányok, amelyek témájukat gazdag anyag alapján, sokoldalú megvilágításban, alapos elemző munkával tárgyalják. Á nagyhatalmak és a dunamenti országok 1938 —1946 közötti kapcsolatait megvilágító referátumok közül az első a náci Németország politikáját vizsgálta a délkeleteurópai térségben, amelynek igen nagy jelentősége volt számára, mind hadigazdálkodási tekintetben, mind szovjetellenes keleti katonai tervei felvonulási terepe szempontjából. A referátum szerzője, M. Broszat nyugat-német történész a terjedelmes témát időben 1938 — 1941-re, térben pedig Magyarországra és Romániára szűkítette le, annak érdekében, hogy a referátum adott keretei közt módja legyen alaposabb elemzésre és a náci német hatalmi és szövetségi politika jellegzetes vonásainak megállapítására. Az anyagában viszonylag kevés újat nyújtó referátum a magyar és a román kül- és belpolitikának a jelzett időhatárokon belül időszakról-időszakra következetesen alkalmazott — természetesen a fő vonásokra szorítkozó — egybevetésével mégis igen instruktiv, mert számos < összefüggésre, azonosságra és eltérésre hívja fel így a figyelmet. A Magyarországgal és Romániával szemben ezidőben folytatott német politikát olyként jellemzi, mint amely egyre inkább nyúl kényszerítő eszközökhöz, hogy ezen országokat hatalmi terveinek alá- ( rendelje, gazdasági erőforrásaikat kiaknázza, politikailag szövetségeseivé, majel ,végül katonailag fegyvertársaivá tegye. Nagy figyelmet szentel a két ország közt dúlt területi t viszálynak, az ezzel kapcsolatban a németek, kegyeiért közöttük megindult versengésnek, | mint mindkét országban a német behatolást nagymértékben elősegítő tényezőnek. Érdekesen világítja meg az új délkelet-európai elrendezésre vonatkozó német ígéretek cinizmusát, a valójában elvi alap nélkül, a pillanatnyi helyzetnek német szempontból leginkább megfelelő móelon hozott különböző döntéseket, állásfoglalásokat. Alapjában helyesen ábrázolja a náci német politikának a magyarországi és romániai szélsőjobboldali j mozgalmakkal, illetve az ottani német „népcsoportokkal" fennállott kapcsolatait: ezek evonatkozásban az illető országok kormányaira a náci német hatalmi politika kívánalmai méltánylása érdekében gyakorolt belső nyomás eszközei voltak. A nyugat-német történész i objektív tárgyalásmódja a dunamenti országok vonatkozásában folytatott náci német politika kritikus ábrázolását eredményezte; kevésbé áll ez a tárgyalt időszak magyar és román politikája bemutatására, ahol tudniillik ezen országok vezetőinek a német hatalmi túlsúlyhoz való kényszerű alkalmazkodását hangsúlyozza, s kevésbé érzékelteti ezek figyelmen kívül nem hagyható saját felelősségét. A Szovjetuniónak a dunamenti országokkal kapcsolatos külpolitikáját a második világháború éveiben V. L. Iszraeljan referátuma tárgyalta. A világháború első szakaszában a szovjet külpolitika fő törekvését e vonatkozásban abban jelölte meg, hegy megakadályozza a fasiszta agresszió további kiterjesztését, hogy lehetőség szerint támogassa , a dunamenti országokat nemzeti függetlenségük védelmében. Ezek az. erőfeszítések azonban nem jártak a kívánt eredménnyel, mert a dunamenti országok reakciós uralkodó köreit túlságosan is erős szálak fűzték a fasiszta Németországhoz, amelynek pozícióját a nyugat-európai hadjárat sikere mégjobban megerősítette. Bulgária beleegyezett katonai megszállásába, Jugoszlávia áldozatul esett a német agressziónak, Magyarország és Románia olyannyira lecsatlakozott a tengelyhez, hogy részt vállaltak a Szovjetunió elleni hadjáratban. A második világháború alatti szovjet külpolitika második szakasza a Nagy Honvédő Háború éveire esik. Az első szakasz vázlatosabb, inkább bevezető gyanánt szolgáló bemutatása után ezt tárgyalja a referátum behatóbban. Előbb azt világítja meg, mit tett ezekben az években a szovjet külpolitika a fasiszta agresszió által megsemmisített Csehszlovákia és Jugoszlávia államisága helyreállításának előkészítésére, majd hasonló részletességgel tárgyalja, miként támogatta a Szovjetunió Romániának, Magyarországnak, Bulgáriának a háború menetében beállott fordulat nyomán a német szövetségestől való elszakadásra irányuló törekvéseit. A referátum különösen érzékletesen ábrázolja mindezen kérdésekkel kapcsolatban a Hitler-ellenes koalíción belül felmerült ellentéteket:
