Századok – 1967

Folyóiratszemle - Külföldi folyóiratok - 331

362 FOLY <3 IRATSZEMLE dalmi, gazdasági és pénzügyi válság, amelyek természetszerűen össze is fonódtak. Politikai téren a radikális párt szakítani akart a népfronttal, a kiugrási lehetőséget kereste, másfelől viszont a kommunista párt volt bizalmatlan a müncheni politikusokkal szemben. Társadalmi síkon a tőkés körök teljes restaurációra, a népfront-korszak eseményeinek, a 40 órás munkahétnek az eltörlésére készültek. A CGT viszont ennek megtartásáról nem volt hajlandó lemondani. Gazdasági téren kiderült, hogy a kormány kiadásait a bevételek nem fedezik, miközben a katonai kiadások egyre növekedtek. Mindez pénzügyi válsággal fenyegetett. A frank és a költségvetési egyensúly biztosítására Paul Reynaud dolgozott ki tervezetet, amelynek lényege a szociális kiadások csökkentésében és adóemelésben foglalható össze, de amely ismét vaskosan antiszociális volt (a 15%-os fogyasztási adóemeléssel szemben a vagyonadó csak 2%-kai növekedett). Mindezt olyan indokolással támasztotta alá, hogy a termelési kedvet kell növelni — vagyis a gazdasági stabilizáció jellegzetesen tőkés szellemben következett be—, de ehhez előbb le kellett törni a munkások ellenállását. G. Bourdó bemutatja, hogy a kommunista pártban, a szocialistáknál s aCGT-ben erre a veszélyre miként reagáltak, hangsúlyozza, hogy a sztrájk sok helyütt szinte spontán módon kezdődött el, s a CGT felső szintjén késlekedve határozták el magukat. A sztrájk ezek után elbukott, amihez hozzájárult, hogy nem volt teljes, a kulcsszerepet játszó közlekedésiek, főként a vasutasok nem léptek sztrájkba. A sztrájk összeomlása mégsem a sztrájkolok bukásaként, hanem a kormány erejének könyvelhető él. Kitekintést nyújt arra, hogy a sztrájk után tömeges elbocsájtásokra került sor (800 000 ember), majd megállapítja, hogy ez a sztrájk tette véglegesen sírba a népfrontot. — A kritikai rovatban ismertetőt olvashatunk többek között Enzo Santarelli: A marxizmus revíziója Olaszországban c. munkájáról, amelyben korszakonként végigvezeti a marxizmus elterjedését Olaszországban, a kezdeti párhuzamos tendenciákat (Bakunyin, Proudhon, Mazzini), majd később Bernstein, Croce és Sorel hatását, később Leone, Labriola, végül Gramsci ós Togliatti és и maximalisták, Serratiék munkásságát, miközben kitekint Bordiga fellépésére is. Figyelmet fordít az általános ós az olasz specifikus vonások érzékeltetésére is. — J. ANNALES. ÉCONOMIES, SOCIÉTÉS, CIVILISATIONS 1966. 2. szám. — FRANÇOIS CROUZET : A nglia és Franciaország a XVIII. században. Kísérlet két gazdasági növekedés összehasonlító elemzésére (254— 291. 1.) megállapítja, hogy Franciaország a XVII—XVIII. század fordulóján alacsonyabb fejlődési szinten állt. A XVIII. században mindkét országban növekedés mutatkozott. A külkereskedelemben a francia fejlődés gyorsabb, különösen a hétéves háború előtt. Franciaországban több vásznat, selymet, vasat állítanak elő, Angliában több szenet, egyéb fémeket, hajót, pamutszövetet. De az egy főre eső ipari termelés Franciaországban alacsonyabb, s ez a különbség megmarad. Angliában az 1760-as évektől a gazdaság egész struktúrája megváltozik, Franciaországban nem. Ennek az okát nem kereshetjük abban, hogy a francia gazdasági életben erősebb az állami szabályozás szemben az angol liberalizmussal, hiszen Franciaországban nincs minden reglementálva. Angliában kétségtelenül erősebb a tőkés mentalitás, de ez sem oka az eltérésnek. Az okot a gazdasági fejlődésben kell keresni: Angliában van igazi nemzeti piac, az egy főre eső jövedelem nagyobb. Franciaországban nagyobbak az áringadozások. A század közepén a vaskohászatban a tüzelőanyag problémája (a faállomány kipusztulása), a textiliparban pedig a munkaerőhiány miatt az angol ipar olyan ponthoz ért, ahol a további fejlődés már csak technikai újításokkal volt elérhető. A francia ipar ezt a kritikus pontot nem érte el, a forradalmi korszak pedig még nagyobb fázisbeli eltolódást okozott az angol és a francia fejlődés közt. — GÉRARD GENETTE: Oktatás és retorika a XX. században (292 — 305. I.) a XIX. századi francia oktatási rendszerrel összehasonlítva úgy látja, hogy akkor a retorika oktatásával a felsőbb osztályokban is normatív, inkább a minták utánzására a hangsúlyt helyező nyelvi-irodalmi oktatás folyt, ma az irodalomtörténet előtérbe helyezésével a leíró jelleg az uralkodó. — JACQUES OZOUF: Mérték és szertelenség: a közvélemény kutatása (324 — 345. 1.) módszertani kérdéseket vet fel a közvéleménykutatással kapcsolatban. A sajtó ós különböző jelentések előtérbe állítása arra vezet, hogy csak jólinformáltak véleményét kutatják. A hagyományos forrásokat másokkal kell kiegészíteni (gyermekkönyvek, magánkönytárak jegyzékei pl.). Harminc éve rendelkezésre állnak a választások előtti közvéleménykutatások, ill. a piackutatás. Valamivel korábbi időszakra fel lehet használni a ma még élők visszaemlékezéseit (pl. megvizsgálták a tanítók helyzetét 1914 előtt még élők emlékei alapján, 20 000 címből mintegy 4000 választ kaptak, ez persze nem volt repre-