Századok – 1967

Történeti irodalom - A „legújabb magyar intézménytörténet” (Ism. Bertényi Iván) 288

293 TÖRTÉNETI IRODALOM század végi — XVIII. század eleji joghatóságának a fejlődése, bírósági szervezete, büntető ós polgári eljárásjoga, magánjoga stb. Bónis György tollából részleteiben is ismert már, csak szerző nem tud róla. Erdélyt és a Részeket szerző véleményével (III: 242. 1.) szemben nem 1861-ben, hanem az 1868: XLIII te.-kel csatolták vissza Magyarországhoz. Kár, hogy szerző csak felületesen nézte meg Molnár Kálmán alapul vett „Magyar közjog"-át, amelyből világosan kitűnik, hogy 1861-ben csak a Partiumot csatolták vissza, Erdélyt nem. A jogintézmények közül hiányoljuk a magyar parasztság történetében végig fontos szerepet játszó falusi földközösség intézményének a bemutatását. Nem találjuk a munkában a XI—XII. századi „magánjogi" írásbeliség ismertetését a királyi trónbetöltés tárgyalásánál (I: 100—106. 1.), a korai feudalizmus időszakában fontos „idoneista" és „legitimista" felfogás és a királyi koronáért folyó harcban betöltött szerepük ismertetését. A bírói oktávák (octavae judicialis) nem az ünnep után 8 nap?>/ üléseztek (I: 247. 1.), hanem az ünnepek utáni 8. napra hívták össze azokat. Vannak bírói ítéletek, amelyek az ünnep oktávájának 20 — 22. napján keltek. Nemcsak Erdélyben és Szlavóniában, hanem az anyaországban is találkozunk más ünnepek nyolcadára kitűzött bírói terminusokkal a szerző által feltételezett szt. György és szt. Mihály-napi nyolcadokon kívül (II: 214. 1.). A familiaritást Eszláry a magyar társadalom egészét átható egységes s a dominus vagy a familiáris haláláig tartó intézményként fogja fel (II: 360—365. 1.). Nem veszi észre, hogy komoly különbségek vannak a familiárisi viszony egyes ágai közt. A kúriai bíróságoknál a „szakszerűség" már a XIV. századtól kezdve át-áttörte a familiaritás korlátait, s egyre gyakrabban fordult elő, hogy a nagyhatalmú nádor, országbíró stb. távozása után kancelláriája személyzetének egy vagy több tagja változatlanul az intézmény kebelén belül maradt, s az új nádor, országbíró továbbra is igénybevette szolgálatait. így a familiaritás korábbi ' egységes intézménye bizonyos jogtudó réteg esetében legalábbis módosult. A római jog magyarországi befolyását röviden ismerteti ugyan a szerző (I: 80. 1.), de csak a XIII. századtól kezdve. Korábbi nyomairól nem szól. Milyen utakon jutott el a római jog hazánkba, hogyan jelentkezett a hiteleshelyi gyakorlatban, a formuláskönyvekben; miként éls együtt a kánonjoggal, hogyan jelentkezett az államjog, családjog, büntetőjog, eljárátjog stb. területén — mindezen kérdésekkel adós marad Eszláry. A római jog terjesztiő közt külön kiemelt Veszprém a szerző beállításával (I: 81. 1.) szemben soha nem fejlődött egyetemmé. Ezt a szakirodalomban már a századforduló óta közismert tényt Eszláry nem ismeri. Nem találkozunk a királyi hatalom jellemzésére a XIII. századtól megjelenő fogalompár, az „absoluta potentia" és az „ordinaria potentia" ismertetésével sem. Ugyancsak nem. tesz különbséget a munka a királyi kihallgatásoknak a XIV. századtól kezdve fokozatosan elkülönülő két válfaja, az „audientia" (panaszfelvótel) és a „praesentia" (bírói jelenlét) között, pedig Kumorovitz erről szóló dolgozata már 1941-ben megjelent. Szerző szól ugyan az authentikus pecsétről (I: 256. 1.), de az „authenticitas" fogalmának ugyancsak Kumorovitz által immár negyedszázada kidolgozott magyarázatával adós marad. Ez annál inkább hiba, mert az authentikus személyek, ill. pecsétek köre nálunk nem teljesen esett egybe a franciaországival, azonkívül — bizonyos kezdeti megegyezés után — Magyarországon a kánonjogi és a világi jogi felfogás is eltért egymástól az authenticitás kérdésében. Míg a XIII. századig általában saját ügyében is mindenki pecsétje authentikusnak számított, a XIII. századtól kialakult a világi jogban a pártatlanság elve, melynél fogva a saját ügyében senki sem lehetett illetékes forum. Az egyházi pecsétek közül a világi jog ezentúl csak a hiteleshelyek pecsétjeit ismerte el feltétlenül authentikusnak. Külön említést érdemelt volna a speciális praesentia regia Zsigmond-korabeli pecséthasználata: e fontos bírói szerv kisebb jelentőségű kiadványait ugyanis a kancellárok (saját) pecséteivel erősítették meg. Ez az eljárás annál inkább érdekes, mert a főkancellár helyett többnyire vices gerense vezette a speciális praesentia regia bíróságát, s használta ott a főkancellár saját pecsétjét. íme, egy „magánpecsét" fontos „közjogi" funkciókat látott el a XIV. század végétől mintegy negyven évig . . . Ha az ország címerének tárgyalásánál a vágások ós a kettőskereszt kialakulásának a problémájára kitért, a szerző (ГЕ: 63. 1.), megemlíthette volna azt is, hogy a hármashalom az Anjouk alatt jelentkezett, de még a klasszikus heraldika szabályainak megfelelően, egyszerűen, körvonalaiban, az egyes halmok plaszticitása nélkül. Ha foglalkozott a magyar címer történetének a problémájával, szentelhetett volna pár sort a magyar zászló és nemzeti színeink múltjának is a szerző. A felsorolt komoly hiányosságok, vaskos tévedések mellett található sok felületesség, pontatlanság, téves idézet szintén nem válik a munka javára. Eszláry II. Béla király 1135. évi oklevelére hivatkozva Szt. István király koráig vezeti vissza az udvarbírói intézményt (I: 114. 1.) — pedig II. Béla vonatkozó okleveléről már 1903-ban megállapította Sörös Pongrác, hogy az 1249. évi szűcsi földosztásra készült hamisítvány . . .