Századok – 1967
Történeti irodalom - A „legújabb magyar intézménytörténet” (Ism. Bertényi Iván) 288
TÖRTÉNETI IRODALOM 291 Az Anjou-kor államszervezetének a tárgyalásánál nem tudja magát kivonni a régebbi szakirodalom befolyása alól. Ezért I. Lajos uralkodása idején a királyi tanács szerepót eljelentóktelenítve Nagy Lajos „abszolutizmusáról" beszél (II: 101 és 107. 1.). A XVIII— XIX. századi magyar országgyűlések tárgyalásánál (III: 70 —103.1.) hiányoljuk a kerületi és országos ülések intézményének részletesebb magyarázatát. A kerületi ülések politikai szempontból is fontos szerepet játszottak, hiszen itt a követek nem a király érdekeit képviselő személynök elnökletével, hanem egymás közt tanácskoztak. Nemcsak a szabad királyi városok küldötteinek (III: 103. 1.), hanem az egyházi küldötteknek is egy szavazatuk (votum curiatum) volt csak az alsótáblán; így ott kizárólag a megyei nemesség akarata érvényesült. Viszonylag keveset olvashatunk a Mohács utáni időszakban a Habsburg-korabeli királyi tanácsról, s ráadásul a szerző ezt azonosítja a helytartóság tanácsával ós az 1723-ban megalakult Királyi Helytartótanács („conseil gouvernemental royal") elődjének tünteti fel. Nem gondol arra, hogy a Helytartótanács megalapításáig még egy sereg államigazgatási reformra sor került, s a helytartóságnak (locumtenens et consiliarii) nincs semmi összefüggése a Helytartótanáccsal (consilium regium locum tenentiale). Ha figyelmesebben megnézte volna az általa is idézett (III: 116. 1.) törvényeket, különösebb nehézség nélkül megállapíthatta volna, hogy a „consilium regium locumtenentiale" kifejezés 1723-ig nem szerepel azokban. A Helytartótanács történetének (kialakulása, működése, a bizottságok, ügyosztályok stb. kialakulása) a részletes tárgyalását már csak azért is hiányoljuk, mert Ember Győző, Felhő Ibolya és Vörös Antal munkái alapján kellő részletességgel szólhatott volna minderről a szerző. A királyi udvarban működő központi oklevéladó szervek közül alig olvashatunk valamit a királyi nagy kancellária történetéről a XIV. századtól Mohácsig terjedő időszakban. Hiányoljuk szervezetének, működésének, hatáskörének tárgyalását (II: 128. 1.), pedig e kérdéseket Szentpétery Imre a magyar diplomatika máig el nem avult, alapvető kézikönyvében, a „Magyar oklevéltan"-ban már 1930-ban jórészt megoldotta. A Hunyadi János kormányzósága alatt működő kormányzói kancellária ismertetése szintén hiányzik. A szerző a XIV. századi titkos kancelláriát azonosítja a kis kancelláriával, s éién a titkos kancellárral Károly Róbert uralkodása idején alapítottnak vallja (II: 129. és 198.1.). Úgy látszik, a királyi kápolnaispán által viselt secretarius cancellarius cím Eszláryt is megtévesztette, mint annak idején Gárdonyi Albertet. Gárdonyi tévedését azonban már 1914-ben kijavították, s Szentpétery, valamint Kumorovitz munkáinak az ismeretében nem lett volna szabad még egyszer elkövetni. Ugyanezen az alapon a kis kancelláriának tulajdonított hiteleshelyi jellegű tevékenység részletesebb ismertetését — természetesen annak tényleges folytatójánál, a királyi kápolnaispánnál — viszont joggal elvárhattuk volna. Ha az egyes kúriai szervek pecsóthasználatát figyelemmel kíséri, szerző elkerülhette volna ezeket a súlyos hibákat ! Annak ellenére, hogy a, királyi kápolnaispán XIV—XV. századbeli működéséről több helyen olvashatunk, nem találkozunk audientia jellegű ténykedésével, amely az 1370-es évek derekának kúriai reformjait követően a hiteleshelyi működést felváltotta. A titkos kancellárt szerző tévesen a specialis praesentia regia vezetőjének teszi meg a personalis praesentia regia helyett (II: 205. 1.). A personalis praesentia regia bíróságáról a Mátyás uralkodását megelőző időszakban csak egv lábjegyzetet (az 1435/2: 5.-t) kap az olvasó (II: 207. 1.). A nádor bírói működésének a tárgyalásánál hiányoljuk az általa a XIII. századtól kezdve tartott vidéki bírói közgyűlések (generális congregatio-k) részletes ismertetését Istványi Géza vonatkozó munkája alapján. A zsidók feletti bíráskodás — Eszláry véleményével (I: 238. 1.) szemben — nem volt a XIV. században a kancellár kezében. Az 1370-es években a zsidóbírói tisztet egy ideig az országbíró, majd a tárnokmester viselte. A XVI. században a nádor is ítélkezett — a király helyetteseként — a zsidók felett. Nem találkozunk a munkában a kincstartó (II: 135. 1.) működésének részletesebb elemzésével, hiányoljuk oklevéladásának, bíráskodásának ismertetését, csakúgy, mint a kincstartóság funkcióit Mohács után átvevő Habsburg pénzügyi szervnek, a királyi kamarának a részletesebb tárgyalását. Szerző a királyi kúria életében fontos szerepet játszó protonotariusokat a XIV. században még csak bírósági segédszemélynek tart ja, s a XV. század végétől kezdve ismeri el, hogy önállóan ítéltek (II: 208. 1.). Az ítélőmesterek szerepe a Mohács utáni időszakban különösen fontos volt, a XVI — XVII. században az országot járva vándorbíróságok élén álltak és bíráskodtak. Erről azonban szintén hallgat a szerző. Eszláry úr szerint a Habsburg-korszak nagy-bíróinak és protonotariusainak az ítélkezése csak a király távollétében volt lehetséges, utólagos beszámolási kötelezettség mellett (III: 178. 1.). Mivel az ilyen bírósági tárgyalások mindig ítélőtársak bevonásával folytak, sokszor a királyi székhelytől távol (pl. protonotariusok vándorbírósága), a nagybírók pedig olykor több ítélőszéket is vezettek párhuzamosan, ill. egyszerre több ítélőszéknek a tagjai is voltak, a gyakorlatban a király befolyása, ill. felügyelete távolról sem órvónye-18*
