Századok – 1967
Történeti irodalom - A „legújabb magyar intézménytörténet” (Ism. Bertényi Iván) 288
289 TÖRTÉNETI IRODALOM eljutott a társadalmi alapok fontosságának a felismeréséig, s ma már enélkül elképzelhetetlennek tartja az egyes jogintéímények keletkezésének, fejlődésének vizsgálatát. A magyar öröklési jog „harmonikus épületéről" írva Eckhardt Ferenc már a harmincas évek elején hangsúlyozta, hogy azt a társadalom emelte (Hóman Bálint szerk.: A magyar történetírás új útjai, Budapest, 1932. 285 — 296. 1.), a második világháború óta megjelent magyar jogtörténeti szakirodalom pedig mindig a társadalmi és gazdasági alap feltárásával kezdi tárgya vizsgálatát. A szerző e súlyos módszertani hibája egy sereg konkrét kérdésben is visszaüt, s a történeti tények félremagyarázásához, az egyes jogintézmények helytelen megítéléséhez vezet. A társadalmi és gazdasági alapok előtérbe állításával és helyes értelmezésével világossá vált volna, hogy a pásztortársadalom válsága volt a kalandozások igazi oka (I: 48 — 51. 1.), a társadalmi alap megfelelő értékelésével szerző nem fogadta volna el kizárólagosnak a Timontól vett hódításos társadalmi struktúrát (I: 63. 1.), s a X—XIII. századi magyar társadalom nem egyszerűsödött volna le a szabadok (= honfoglalók ós utódaik), félszabadok (= semlegesek) és a rabszolgák (= legyőzöttek) kategóriáira. Más értelmezést kapott volna az Aranybulla, a Magna Charta és a jeruzsálemi alkotmány — formailag kétségtelenül sok ponton fennálló — párhuzama is (I: 74. és 191 —192. 1.), ha a szerző nagyobb súlyt helyez a serviensek, a várjobbágyok és a néptömegek mozgalmára, amely az Aranybulla kiadását megelőzte, és egészen más politikai helyzetet teremtett, mint az angol vagy jeruzsálemi volt. A kunokról olvasva, nem értesül az olvasó az ország politikai életében játszott szerepük fontosságáról, holott köztudott, hogy királyaink azért támogatták a betelepülésükkor még nemzetségi szervezetben élő kunokat, mert a külső (tatár) hódítók elleni haicon túlmenően az ellenük törő belső partikuláris erőkkel szemben is fel akarták használni erejüket. így mindjárt érthető, miért voltak a magyar feudális urak annyira kunellenesek a XIII. században, s keresztény hitre térítésük, feudalizáeiójuk — amely egyben társadalmuk nemzetségi szervezetének a felbomlasztását is jelentette — milyen fontos egyensúly-eltolódást jelentett a magyar társadalom erőinek egymás elleni harcában is. Ha jobban figyelembe vette volna a szerző a társadalmi vonatkozásokat, nem mosolyoghatna a magyar történelemben jártas olvasó III. András első igazán alkotmányos királyként szerepeltetésén (I: 230 — 231. 1.) és az 1290. valamint az 1298. évi dekrétumoknál a királyi jogkör korlátozásának egyoldalú kiemelésén (I: 193 —194. 1.), hiszen III. András két dekrétumában éppen az egyháznak és a nemességnek a bárói hatalom korlátozására irányuló törekvései kaptak hangot, s a két törvény — ilyen vonatkozásban — a központi hatalom érdekeit szolgálta. Világossá kellett volna tenni a külföldi olvasó számára, hogy a nemesség fejenkénti megjelenése a Jagello-kori országgyűléseken (II.: 88.1.) politikai kérdés volt, s az országgyűlések időszakának mértéktelen elnyújtása összefüggött a főnemesi és a köznemesi pártok harcával. Nem olvasunk a munkában az egyházi és magánnagybirtok eredetéről, népeiről, azok szolgáltatásairól, pedig a feudális államfejlődés, a feudális jogintézmények megértéséhez nélkülözhetetlen lenne ezek ismertetése. Hiányoljuk a későbbi időszakokban a (nemesi és paraszti) árutermelés vizsgálatát, a majorsági gazdálkodás tárgyalását, a külkereskedelem problémáit, a városi lakosság társadalmi szerkezetének ismertetését, a céhek kialakulását, fejlődésük bemutatását. Mindezek ismertetése nélkül a középkori Magyarországról rajzolt kép egyoldalú, torz marad, pedig a gazdasági és társadalmi kérdések jelenleg már több-kevesebb részletességgel ki vannak munkálva, s legalábbis rövid ismertetésük nélkül nem képzelhető el egy modern intézménytörténeti feldolgozás. A majorsági gazdálkodás és társadalmi, valamint jogi vonatkozásainak elhagyása annál inkább feltűnő, mert Maksay Ferencnek a parasztságról és a majorsági gazdálkodásról írt munkája az Eszláry által idézett 3 ( !) 1945 után megjelent, magyar történeti munka egyike (II: 346. 1.). Nem érthetünk egyet a szerzővel akkor sem, amikor a XV. század előtti magyar társadalmat minden ellentéttől mentes, egységes egésznek ábrázolja, s a parasztság elégedetlenségének néhány szétszórt és izolált panasz kivételével nem látja nyomát (I: 380. 1.), hiszen az elégedetlenség már ekkor is és a későbbi századokban is többször fel-feltört. A XI—XIV. századi vallási helyzet tárgyalásánál (I: 382 — 397. 1.) a szerző megemlékezhetett volna a schizmatikusok monostorainak az 1230-as években meginduló felszámolásáról és az eretneküldözésről, amelyek miatt sokan menekültek külföldre. Valószínűleg ilyen menekült volt a francia pastoureau-felkelós vezetője, Jakab mester is, akinek nevét már franciaországi szereplésére való tekintettel is meg lehetett volna említeni. A XIV. század elején Budán került sor valdens eretnekmozgalomra, a budai polgárok még a pápát is kiközösítették. A XIV. század második felében a Balkánon 19 Századok 1907/1—2
