Századok – 1967
Közlemények - Diószegi István: Kálnoky; Andrássy és a bolgár válság 1885–87-ben 148
152 DIÓSZEGI ISTVÁN berg detronizálására vezető szófiai államcsíny után a legnagyobb tartózkodásra és a régenstanács elismerésére utasítja ügyvivőjét. Battenberg Sándort, aki másodszori lemondása után végleg elhagyja Bulgáriát és nagyhatalmi támogatáséi t kilincsel, nem hajlandó fogadni. A bécsi angol nagykövetnek pedig, aki az új Salisbury-kormány utasításai szerint az orosz terjeszkedés veszélyeit ecseteli előtte, azt feleli: nem érti, miért akarja Anglia mindig Ausztriát a csatába küldeni. Az osztrák-magyar külpolitikában 1886 szeptember végén azonban teljes biztonsággal kitapintható fordulat következett be. Kálnoky már szeptember 21-én visszautasította azt az orosz kérést, amely tőle a szófiai ügyvivők azonos instruálását kívánta. A konstantinápolyi nagykövethez szeptember 30-án küldött utasításában pedig bolgár politikájának új alapelvét fogalmazta meg: a nagyhatalmaknak tartózkodniok kell a bolgár belügyekbe való avatkozástól és azok rendezését magukra a bolgárokra kell rábízni. Az új alapelv meghirdetése nyilvánvaló szakítást jelentett az eddigi politikával, amely a bolgár ügyeket eddig a cári külpolitika hatáskörébe tartozónak tekintette és amely az egyezkedés szellemében az orosz külpolitikát a bolgár ügyekben segítette. Kálnoky fordulata időben egybeesik a Kaulbars-misszióval, s a történész nehezen tud ellentállni a kísértésnek, hogy ezt az egyezést minden további nélkül magyarázatnak fogadja el. Az osztrák-magyar külügyminiszter úgy állította be a dolgot, hogy a Kaulbars-misszióval Oroszország tért el az eddig követett és a szerződésekben lefektetett politikai iránytól és Bulgáriában azoknál nagyobb befolyásra kíván szert tenni. A bécsi külügyi vezetés az orosz tábornok megjelenését a bulgáriai orosz okkupáció előszelének tekintette, és ezt a feltételezett okkupációt az eddigi egyezkedő politikával összeférhetetlennek nyilvánította. A Kaulbars-misszióval pedig Oroszország az eddig egyetértésben folytatott orosz—osztrák politikának sem szellemétől sem gyakorlatától nem tért el. Az osztrákmagyar külügyi vezetés Bulgáriát eddig orosz érdekszférának tekintette és minden segítséget megadott ahhoz, hogy a cárizmus a fejedelemség ügyeit belátása szerint rendezze. A Kaulbars-misszió Battenberg osztrák egyetértéssel véghezvitt eltávolításának logikus folytatása volt, és teljesen megfelelt a két nagyhatalom eddigi közös bulgáriai gyakorlatának. Az új osztrák-magyar irányvonalról tudomást szerezve Giers az eddigi egyezmények szellemében reklamálja a további támogatást, Bismarck pedig arra figyelmeztet, hogy Bulgária orosz érdekszféra. A német kancellár azt is kijelenti, hogy a Monarchia balkáni érdekeire nézve Bulgária orosz okkupációjában sem lát fenyegetést ós melegen tanácsolja, hogy a súrlódások elkerülése végett mindkét fél tartsa tiszteletben partnere balkáni érdekterületét. Bismarcknak válaszolva azonban Kálnoky éppen a Balkán érdekszférákra való felosztását utasítja vissza, érzékeltetve ezzel, hogy a Kaulbars-misszió által kiváltott konfliktus nem egyszerűen az egyezkedő politika keretei között jött létre. Az osztrák-magyar külpolitika irányváltása abból következett, hogy az érdekszférák elhatárolásán alapuló egyezkedő politika a Monarchia belső viszonylatait tekintve tarthatatlanná vált. A permanens nyomás, amely a magyar liberális párt részéről a Kálnoky-féle politikára nehezült, Kaulbars tábornok Bulgáriába érkezésekor gátszakadást idézett elő. A magyar parlamentben szeptember végén az ellenzék padsoraiban vihar tört ki, amely rövidesen a kormánypártra is átterjedt, és a november folyamán összehívott delegációt is magával ragadta. Tisza Kálmán magyar miniszterelnök kijelentette, hogy ő nem tud egy olyan politikát védelmezni, amely elősegíti Bulgária orosz okkupációját. Ebben a helyzetben Kálnoky őszintén bevallotta a bécsi német követnek, hogy Oroszország politikájának támogatására az országban nem kap többé bizalmat. A belső krízisre vezető mozgolódást csak a külpolitikai vonalvezetés bizonyos korrekciójával lehetett kiküszöbölni. Kálnoky, aki pedig hivatalbalépése óta erőteljesen harcolt a magyar liberális tendencia érvényesülése ellen, most minden további nélkül végrehajtja ezt a korrekciót. Tette, amely végrehajtója személyes meggyőződésével ellenkezett, a dualizmus első időszakának sajátos erőegyensúlyából származott. A Monarchia külpolitikájára a frankfurti békét követő két évtizedben a magyar liberális párt és az ún. udvari párt gyakorolt alapvető befolyást. A létfontosságúnak tekintett balkáni kérdéseket az első Oroszország ellen, a második az Oroszországgal való egyezkedéssel akarta megoldani. A két alapvető társadalmi erő közötti egyensúly nem tette lehetetlenné valamelyik koncepció előtérbe-kerülését, de a szélsőséges megoldást mindenképpen kizárta. Az Andrássy által 1878 februárjában megvallott háborús szándék kétségkívül ilyen szélsőségnek számított, amely a dolgok belső logikája szerint képviselőjének tárcájába került. Most az a politika bizonyult annak, amely Bulgária orosz megszállásának nyitott utat, s ha képviselője vonakodott is levonni belőle a személyére szóló következtetéseket, magát a politikát dezavuálni kényszerült. A magyar liberális párt ellenállása következtében szakítani kellett azzal a politikával, amely Oroszországgal a balkáni érdekszférák elhatárolása útján kívánt kiegyezni.