Századok – 1967

Közlemények - Diószegi István: Kálnoky; Andrássy és a bolgár válság 1885–87-ben 148

KÁLNOKY, ANDRÁSSY ÉS A BOLGÁR VÁLSÁG 149 Az orosz evakuáció elérése és a kelet-ruméliai statutum életbeléptetése a bécsi külpolitika szemszögéből mégis jelentős sikernek számított. Az eredményt az osztrákmagyar külpolitika oroszellenes irányzata könyvelhette magáénak. Andrássy Gyula irányvonaláról van szó, amelyben az Oroszország elleni győztes háború számított a délszláv kérdés megoldása eszközének. A magyar politikus nyolcesztendős külügyminisztersége alatt a kedvezőtlen nemzetközi körülmények miatt elállt attól, de 1878 januárjától újra teljes erővel dolgozott megvalósításán. Kiderült azonban, hogy a keleti kérdés háborús megoldását csupán a magyar liberális párt óhajtja, a Monarchia másik két vezető csoportja, az ún. udvari párt és a Verfassungspartei ellene foglal állást. A berlini szerződés így ugyan az Andrássy-irányvonal győzelme volt, de korántsem a teljes program megvalósítása. A háborús álláspont kétszeri leszavazásának következményeit előbb-utóbb le kellett vonni. A boszniai okkupáció végrehajtása, majd a kettősszövetség megkötése leplezte ugyan a tényleges tendenciákat és nehezítette az események helyes értelmezését. Az oroszellenes irányzat mutatós eredményei ellenére 1879 végén mégis nyilvánvaló volt azonban, hogy a Monarchia külpolitikájának megszabásában azok az erők kerekedtek felül, amelyek a keleti kérdés megoldását az Oroszországgal való együttműködésben keresték. A német és újabban az osztrák akták beigazolták a feltevést: Bismarck a kettősszövetséggel az osztrák—orosz közeledés útjába akart áthághatatlan akadályt emelni. A magyar arisztokrata által aláírt szerződés másképp gondolkodó utódainak kezét is megkötötte. Bismarckot a szerződés megkötésére persze a német—orosz kapcsolatok megromlása is ösztökélte, de fél évvel utána újra az eredeti alapállásban állt: a három császár szövetségének helyreáll ítására összpontosította erőfeszítéseit. Hogy a Monarchia részéről bizonyos ellenállásba ütközik, az abból adódik, hogy ott a külpolitikai vezetés konzervatív restaurációját csak fokozatosan hajtották végre. Haymerle végül látszólag az osztrák-magyar külügyminiszterek mindenkori dilemmája, Anglia kiszámíthatatlan magatartása miatt enged. A hivatalnokminiszter mögött valójában már életében felemelkedett a konzervatív arisztokrata árnyéka. A három császár szerződésének aláírásával Haymerle saját politikai kivégzését is aláírta: váratlan halála nem okozta, csak siettette az elkerülhetetlen fejleményeket. Kálnoky Gusztáv gróf hivatalbalépésével a személyi feltételek vonatkozásában is teljessé vált a külpolitika konzervatív restaurációja. Személyében olyan politikus került a Ballbausplatz élére, aki elveiben, gondolkodásmódjában és módszereiben egyaránt a konzervatív hatalmi érdekpolitika tradícióihoz igazodott. A dinasztikus érdekpolitika terrénuma a XIX. század második felében csak a Balkán lehetett. A nyolcvanas évek kezdetének osztrák—orosz érintkezéseiben a kabinetpolitika valamennyi eszköze felelevenedik. Ezekben az években az osztrák-magyar külpolitikai vezetés úgy viselkedik, mintha soha nem lett volna dolga még a nemzeti mozgalmakkal. A külpolitikai vezetés konzervatív restaurációja pedig korántsem küszöbölte ki a meglevő problémákat. Az érdekszféra-politika önmagában is a súrlódások forrása lehetett. De orosz és osztrák-magyar részről egyaránt tekintélyes ellenzői is voltak ennek a politikának. A Monarchiában a magyar liberális párt számított a legjelentősebb ellenlábasnak. Indítéka erre a reformkortól meglevő és Világosnál felfokozódott oroszellenesség, amihez a nagy keleti válság óta a kabinetpolitika anakronisztikus voltának felismerése járult. Véleményét sajtóban, parlamentben és delegációban egyaránt kifejezésre; juttatta, a külügyminiszternek csak a legnagyobb erőfeszítésekkel sikerült a magyar nyomást visszatartania. S időközben egyre halmozódott a megoldatlan balkáni nemzeti problémák robbanóanyaga. * A robbanás nem váratott sokáig magára. A philippopolis-i felkelés 1885 szeptemberében széttépte a berlini szerződést és ténylegesen egyesítette a két Bulgáriát. Az aktusnak a legalitás színezetét kölcsönözte, hogy Battenberg Sándor rövid ingadozás után az egyesített Bulgária fejedelmévé proklamálta magát.A tényleges elismerést azonban a nagyhatalmak jóváhagyása jelenthette. A philippopolis-i eseményekben sokan a cárizmus kezét vélték felfedezni. A feltételezés nem volt teljesen alaptalan : a konzervatív európai rend letéteményese a balkáni dolgokban korábban gyakorta élt a felforgatás eszközeivel. San-Stefano után hét évvel azonban a feltételezés már csak elméleti lehetett. Felszabadító és felszabadított között e hét év alatt olyan ellentétek bontakoztak ki, amelyek az ilyenfajta segítést eleve kizárták. Oroszország háborúval szerzett érdekszférájának tekintette Bulgáriát, emellett végleges elkötelezettjének, s ott a protektor nagyhatalom minőségében akart berendezkedni.