Századok – 1967

Krónika - Beszámoló Molnár János kandidátusi disszertációjának vitájáról (Vida István) 1478

1482 KRÓNIKA szinte könyvtárnyi (az 1960 decemberével lezárt Beky-féle bibliográfia 2.036 címet tartalmaz, ebből 420 könyv), addig a magyar marxista történetírás csak néhány tanulmányt tud felmutatni. Helyeselte a jelölt témaválasztását, s annak leszűkítését is, amenynyiben a polgári irodalom legfontosabb állításait veszi kritikai vizsgálódása tárgyául, és nines szándékában az ellenforradalom történetének egészét kifejteni. Berend T. Iván a disszertáció érdemei közül kiemelte az ellenforradalom nyugati irodalmának teljességre törekvő áttekintését, különböző irányzatainak, nézetkülönbségeinek ós legfontosabb azonosságainak feltárását, valamint a hatalmas és széleskörű forrásanyag használatát és feldolgozását. A disszertáció egyik legkiérleltebb mozzanatának nevezte a revizionista csoportok tevékenységének bemutatását, s ugyancsak az értekezés erényei közé sorolta a munkástanácsok szerepének vizsgálatát. Az opponens rámutatott arra, hogy Molnár János mindamellett az ellenforradalom történetét illetően számos új tényt, összefüggést tárt fel. Így pl. figyelmet érdemlő a munkástömegek magatartásának bemutatása az október 23-át követő napokban. A jelölt tények egész sorával bizonyítja, hogy a munkások, noha határozottan követelik jogos kívánságaik teljesítését, elutasítják a fegyveres provokációt, elítélik a népi állam elleni támadást. Helyeselte Berend T. Iván, hogy Molnár János felhívta a figyelmet az ellenforradalom alatt is — elsősorban következményeiben —ható szektáns, dogmatikus tényezőkre. Szóvá tette azonban, hogy csak a disszertáció utolsó lapjain van utalás a korábbi „balos" hatások következményeinek érvényesülésére, az ellenforradalmi események elemzésében ez a szempont nem kap kellő megvilágítást. Nem sikerült a szerzőnek maradéktalanul megragadnia a bonyolult, összetevőiben különlegesen sokszínű, sok indítékú, a legellentétesebb erőket egy ideig alaposan összekeverő jelenségek valóságos sokoldalúságát. Ennek legfőbb oka az, hogy az MDP vezetésének „balos", dogmatikus és törvénytelenségekbe fajuló vezetési módszereket meghonosító, a tömegek életszínvonalának csökkentésére vezető politikája, amely október 23-át tekintve előzmény volt csupán, nem kap helyet a disszertációban. Az opponens utalt arra is, hogy a revizionizmus hatása, október 23-a utáni szerepe sem választható el a dogmatizmus következményeitől. A revizionizmus hatásáról sem lehet teljes, valósághű képet alkotni, ha nem jelezzük, hogy a párttagság széles tömegei azért kerülhettek ilyen hatások alá, mert előzetesen éveken keresztül nemcsak súlyos hibák történtek, hanem azért se, mert hiába léptek fel, a Rákosi-féle pártvezetés útját állta az őszinte megújulásnak, aláásta a bizalmat a felső vezetés iránt. Az előző bűnök 23-a után is legalább annyira elevenen hatottak, mint a revizionizmus megalkuvása és meghátrálása. A disszertáció gyengéi között megemlítette Berend T. Iván a kutatás jelenlegi állásából következő fogyatékosságokat is. Előfordul, hogy nem egyszer erőteljesebb az állítás, mint a bizonyítás. Felvetette például, hogy a szerző szerint október 28-ig a fegyveres csoportok fővárosi és vidéki tevékenysége tudatos, tervszerű cselekvés volt, amely fontos katonai és politikai célokat szolgált egy átfogó taktika részeként. Ez azonban nincs bizonyítva. Hasonlóképpen nem dokumentált az ellenforradalom hadserege és a fosztogató bandák azonosítása sem, s ez utóbbinak a disszertáció indokolatlanul nagy teret szentel. Befejezésül az opponens utalva a kortörténetírás belső nehézségeire, ismét megemlékezett a disszertáció érdemeiről és javasolta a Bíráló Bizottságnak a kandidátusi cím odaítélését. A vitában felszólaló Horváth Miklós a magyar néphadseregnek az ellenforradalom idején tanúsított magatartásával, szerepével foglalkozott. Tények egész sorával bizonyította, hogy „október 29-ig a magyar katonai fegyveres erők olyan erkölcsi, politikai és harckészültségi állapotban voltak, hogy helyes felső katonai vezetés mellett ezt az erőt fel lehetett volna használni a fegyveres ellenforradalom leverésére". Berend Ivánnal szemben Molnár János megállapításával értett egyet, miszerint az ellenforradalmi fegyveres csoportok október 29-ig tervszerűen tevékenykedtek. Fennmaradt egy Király Béla által készített vázlat, amely tanúsítja, hová, mely ezredekhez küldte el fegyveres csoportjait. A tények azonban azt bizonyítják, hogy egyetlen magasabb egységet sem sikerült az ellenforradalom mellett felsorakoztatniok. Horváth Miklós kitért arra a kérdésre, miért esett szét október 29-e után a fegyveres erő. A szétesés egyik alapvető oka szerinte a felső katonai vezetés tehetetlensége volt. Bár október 6-a után az ellenforradalmi veszély nyilvánvalóvá vált, nem dolgozták ki a karhatalmi riadó tervet, noha a riadót elrendelték. A hadsereg belső karhatalmi feladatok ellátására nem volt felkészülve és kiképezve, a belügyi és honvédségi fegyveres erőket elszakították egymástól. A katonai vezetés hibájának tudható be az is, hogy három fontos gócponton: Budapesten, Pécsett és Szegeden nem tartózkodott számottevő katonai erő. Befejezésül hangsúlyozta, a diszszertációt jeles alkotásnak tartja, melynek legfontosabb megállapításaival egyetért. Ságvári Ágnes felszólalását a kortörtónetírás problémáival kezdte. Rámutatott