Századok – 1967
Tanulmányok - Iszlamov; T. M.: Az 1917. évi osztrák–magyar kiegyezés megkötése 3
6 T. M. ISZLAMOV számára teendő engedménytől, különösen az olyan természetű kötelezettségektől, amelyek megköthették utódja kezét. Ezen felül Beck szívósan azt a gondolatot sugalmazta a főhercegnek, hogy használja fel a magyarországi politikai zavarokat a korona pozíciójának megszilárdítására és, szükség esetén, olyan lépések megtételére, mint a magyar parlament feloszlatása, nemzetiségi viszály szítása: a horvátok, románok és más nemzetiségek szembefordítása a magyarokkal, ü maga a saját kezdeményezésére, még mielőtt elfoglalta volna a miniszterelnöki posztot, a nemmagyar nemzetiségek egyik-másik polgári pártjának vezetőivel kapcsolatba lépett. Ilyenképpen a döntő osztrák—magyar tárgyalások előestéjén Ausztria kormányának élére olyan ember került, akinek konzervatív meggyőződése és magyarellenes nézetei kellő garanciát nyújtottak az osztrák burzsoázia és a Monarchia reakciós körei érdekeinek megvédésére. Természetes, hogy — hatalomra jutva — Beck programjának megfelelő tevékenységet igyekezett kifejteni, amely program lényegében a fentebb ismertetett memorandumban s a főherceghez intézett leveleiben rajzolódott ki. Hogy az újdonsült miniszterelnöknek mennyire nem sikerült a tervezett „következetes ragaszkodás" eredeti elképzeléseihez, azt mutatja, hogy két héttel kinevezése után így írt: ,, ... ha én csak megközelítőleg is tudtam volna, hogyan állnak a dolgok a valóságban, kézzel-lábbal tiltakoztam volna még a császár parancsa ellenében is".11 E pohtikai vonalvezetés másik „kulcsembere", a mind inkább aktivizálódó trónörökös viszont a maga katonai következetességével intette miniszterelnökét, hogy ,, . . . csak a mi szellemünkben szabad cselekedni, a memorandum szellemében, abszolúte semmiben sem engedve és a legkisebb engedményt sem téve Magyarországnak, most érkezett el a döntő pillanat és mindent elveszíthetünk, ha most meghátrálunk".1 2 Ez az ember, aki egészen komolyan önmagát a Habsburg-birodalom jövendő „megmentőjének" hitte, általában elvileg elutasított mindenfajta kompromisszumot és felemás megoldást, és az erő alkalmazásának fenyegetésével alátámasztott „legfelsőbb rendelkezéseket", mint a politikai kérdések megoldásának leghathatósabb módszerét nyíltan előnyben részesítette.1 3 Tetőtől talpig militarista lévén, még Ferenc Józsefnél is féltékenyebben védelmezte a korona legfelsőbb előjogait a hadsereg vezetésében, és a leghatározottabb visszautasító ja volt azoknak a magyar kívánságoknak, amelyek a magyar vezényleti nyelv bevezetését célozták, az ilyen követeléseket a saját személye ellen irányuló merényletnek minősítette. „Az, aki kezet emel az én ( !) hadseregemre, az engem ragad mellen" — szerette ismételgetni a főherceg'.1 4 Az egész államapparátus militarizálásának tervét szövögette a tiszteknek a közigazgatásba való bevonása révén, mert meg volt róla győződve, hogy „bármely foglalkozásra a képzett tiszt alkalmasabb, mint a polgári tisztviselő".1 5 Terveit féltékenyen támogatták a militaristák 11 Allmayer-Beck : I. m. 122.1. 12 Uo. 137. 1. „Én teljes szívemből kívánom — írta Becknek Ferenc Ferdinánd —, hogy Ön váljék Magyarország rémévé, és megszabadítson bennünket Pesttől, s ezzel minden jóakaratú ember szeretetét, magas tiszteletét, elragadtatását és jóindulatát megszerezze." 13 Österreichische Rundschau, Bd. XXXIV. 1914. 359.1. 14 G. Franz : Erzherzog Franz Ferdinand und die Pläne zur Reform der Habsburger Monarchie. Brünn. 1943. 29. 1. is Österreichische Rundschau. Bd. XXXIV. 1914. 359. 1.
