Századok – 1967

Krónika - A Magyar Történelmi Társulat hírei - 1449

1450 KRÓNIKA ténetének kutatásában elsősorban azt jelentette, hogy kritikusan felülvizsgálják a személyi kultusz korszakának ferdítéseit, túlzásait és Lenin útmutatásainak ismételt mérlegelésével továbbfejlesztik az Októberi Forradalom történetének marxista koncepcióját. A bolsevik párt és az egész forradalmi munkásmozgalom tevékenysége most is az ábrázolás középpontjában áll, de a szovjet történészek — mutatott rá Dolmányos István — arra törekszenek, hogy teljes körképet adjanak az oroszországi politikáról és abba illesszék bele a párt küzdelmeit. Befejezésül az előadó felhívta a hallgatóság figyelmét arra a fontos jubileumi tanulságra: az legyen munkánk, „történelemtanításunk presztízskérdése, hogy az Októberi Forradalom történetét mély tömegélménnyé formáljuk. Nem nyugodhatunk addig, amíg a forradalom tényeit, szereplőit, összefüggéseit legalább annyira be nem visszük az emberek legbensőbb érzelem- és gondolatvilágába, mint a nagy francia forradalommal tették száz év alatt az emberi haladás előttünk járó nemzedékei." Az előadást követő vitában elsőként felszólaló Hajdú Tibor kandidátus, a Párttörténeti Intézet főmunkatársa az Októberi Forradalom magyarországi hatását elemezte. Az orosz forradalmakkal kapcsolatban kiemelte azt a tényt, hogy kimozdították a magyar munkásmozgalmat háborús bénultságából, s elindították a forradalmi fejlődés útján, ugyanakkor politikai manőverekre késztették az uralkodó osztályokat is. A hozzászóló ismertette 1917 novemberének és decemberének munkásmegmozdulásait, a forradalmi szocialisták tevékenységét. Ezután részletesen taglalta a forradalmi szindikalisták s különösen vezetőjük, Szabó Ervin munkásságát. Hangsúlyozta, hogy Szabó Ervin marxista volt „elméleti alapjait tekintve, és a végeredményt tekintve is, amennyiben azonnal felismerte az orosz forradalom igazságát és nemzetközi jelentőségét". Befejezésül vizsgálta a Monarchia urainak reagálását az orosz forradalommal kapcsolatban, s megállapította, hogy bár a magyar kormány felismerte az orosz proletárforradalom nyújtotta külpolitikai előnyöket, mégis tetteiben az a felismerés vezette: milyen veszélyt jelent az orosz proletariátus példája az országon belül. L. Nagy Zsuzsa kandidátus, a Történettudományi Intézet munkatársa hozzászólásában az antanthatalmak szovjetellenes politikájának olyan összetevőiről szólt, amelyek újabban kerültek az érdeklődés előterébe. Az antant politikájában egymást keresztező törekvések is jelentkeztek, s ezek nemcsak a győztesek viszonyát befolyásolták, de az oroszországi ellenforradalmárok egységét is megbontották. Mindez jelentős szerepet játszott a szovjetellenes politika kudarcában. Az ellentétek egyik fő forrása az egyes hatalmak Oroszországgal kapcsolatos terveiből fakadt. A szövetségesek általában Oroszország meggyengítését, bizonyos területeinek leválasztását kívánták saját nemzetközi helyzetük megerősítése érdekében, a részletek tekintetében azonban a vélemények nagyonis eltértek egymástól. Az ellentétek másik, a szovjet hatalom számára hasonlóan fontos forrása az a nézetkülönbség volt, amely a módszerek tekintetében kezdettől fogva, bár változó erővel, hangot kapott a szövetségesek között. L. Nagy Zsuzsa megállapítása szerint az angolszász politikusok — de Clemenceau is — a tárgyalások, a diplomácia módszereit helyezték előtérbe, míg a katonai vezetőknek elsősorban francia szárnya, de olyan politikusok is, mint Churchill, a fegyverektől várta a megoldást. A hozzászóló kifejtette, hogy az imperialista hatalmak és az ellenforradalom ellentéteit Lenin kezdettől fogva nyomon követte és elemezte, mint olyan tényezőket, amelyek akadályozzák az egységes összefogást a szovjet hatalom ellen. Lenin részletesen és máig helytállóan mutatott rá mind a hatalmi érdekek ütközéseire, mind a szovjet elleni harc módszerei fölött kialakult vitákra, ellentétekre. A továbbiakban L. Nagy Zsuzsa elemezte a lenini politika alapján működő szovjet diplomácia tevékenységét, amely ezeket az ellentéteket igyekezett a maga javára fordítani, majd befejezésül megállapította, hogy a lenini politika — bár felhasználta a diplomácia lehetőségeit a szövetségesek ellen — megszervezte és vezette azt a fegyveres harcot, mely az intervenció kudarcát eredményezte. Milei György, a Párttörtóneti Intézet főmunkatársa hozzászólásában a szovjetoroszországi magyar kommunista mozgalom néhány kérdését vizsgálva megállapította, hogy a hadifogoly magyar kommunisták tevékenységének egyik történelmi jelentőségű eredménye volt a 100 ezer magyar internacionalista fegyverbe szólítása ós felsorakoztatása a szovjethatalom mellett. Munkájuk másik eredménye 1918—1919 folyamán a hazai történelem alakításában öltött testet. A hozzászóló ezután részletesen ismertette a Magyar Kommunista Csoport — illetve 1920 márciusától a magyar agitációs és propaganda osztályok — 1919 augusztusa és 1921 októbere közötti tevékenységét. Külön kitért arra a nagyszabású szervező és nevelőmunkára, amely a magyar internacionalista vöröskatonák ós hadifoglyok között indult meg.