Századok – 1967
Korreferátumok - Mátrai László: A művelődéstörténet néhány módszertani problémája 1236
A MŰVELŐDÉSTÖRTÉNET NÉHÁNY MÓDSZERTANI PROBLÉMÁJA 1239 népeinek kultúrhistóriájában. Amidőn ugyanis a Monarchia mint gazdaságipolitikai bázis 1918-ban szétesett, megszűnt létezni, nem szűnt meg ugyanakkor létezni az a kulturális felépítmény, mely a nemzeti kultúrák különbsége ellenére, is bizonyos mértékben jellemezte az itt élő népek gondolkodását: az alap és felépítmény összefüggésének törvényei szerint továbbélt még jóidéig az emberek tudatában, az irodalom és művészet alkotásaiban, és elsősorban innen ered az a különös, idegenszerű, irreális jelleg, mely az itt élő népek társadalmi tudatformáit Franz Kafkától Robert Musilon keresztül Krúdy Gyuláig annyira közösen jellemzi, s melynek megjelölésére annyira kapóra jött az elidegenedés divatos jelzője. (Csak mellékesen hadd jegyezzem meg, hogy ezeknek a kultúrhistóriai tényeknek valós köztörténeti vonatkozásaik is vannak, aminő pl. az a körülmény, hogy az egykori Monarchia intézményeiben és atmoszférájában felnevelkedett tisztviselők és diplomaták nagy része tovább dolgozott az új, nemzeti államok apparátusában, s így — mint pl. Gratz Gusztáv, Kánya Kálmán vagy Bethlen István — közvetlenül a politikai cselekvés terére is átvihette, ill. „visszavihette" a Monarchia szellemi örökségét: amint Kónya Sándor volt szíves erre figyelmeztetni.) Ha mármost megkísérelnők elvi, módszertani célra megfogalmazni azokat a tanulságokat, melyek az érintett értékes, pozitív kultúrhistóriai vállalkozások negatívumaiból adódnak — még a hazai termést is felhasználhatnék következtetéseink logikai bázisának szélesítésére, megbízhatóságának fokozására. Egyik — még hozzá nagyon pozitív — hazai példánk lehet az elkészült irodalomtörténeti szintézis, amelynek főérdeme (legalábbis a jelen aspektusban), hogy tudatosan, módszeresen törekszik arra, hogy mind az elvtelen, - dezorientáló faktológiát, mind pedig az elemi történeti kategóriákra való rövidzárlatos hivatkozás sematizmusát elkerülje. A helyes módszertani célkitűzés komoly eredményeket hozott: az elkészült mű tényekben gazdag anélkül, hogy elvi kontúrokban szegény lenne. Kultúrhistóriai és eszmetörténeti szempontból mégis fájdalmas hibájaként (helyesebben: hiányaként) kell itt megfogalmaznunk, hogy a helyes módszertani megfontolásból alkalmazott „ölelkező" periodizáció nem hozta meg a tőle kitelhető, legfontosabb i eredményt, nevezetesen az osztályharcok dimenzióiban végbemenő eszmei mozgás tényleges finomszerkezetének az eddigieknél részletesebb és pontosabb leírását, ábrázolását. Ebből ugyanazt a módszertani következtetést kell levonnunk, mint végül felhozandó utolsó példánkból is, azt nevezetesen — és ez lesz rövid referátumomnak voltaképpeni végkövetkeztetése is —, hogy egyrészt nem rendelkezünk ma még a művelődéstörténethez szükséges árnyaltabb, differenciáltabb (természetesen marxista tudományosságú) kategóriarendszerrel, másrészt, már meglevő és használatos fogalomkészletünk logikai hierarchiája, az általuk jelölt jelenségeknek a történelem valóságában betöltött dinamikus korrelációja sem tisztázott még eléggé. Ezt mutatják egyik legnépszerűbb, legvonzóbb és legnehezebb történetírói vállalkozásunknak, a Gondolat-Kiadó által tervezett „Európa nagy korszakai" c. művelődéstörténeti monográfia-sorozatnak eddig megjelent kötetei, Wittman Tibor, Makkai László és Hankiss Elemér alkotásai. Meghajtva a vállalkozás úttörő jellegének és az elért eredményeknek feltétlenül kijáró elismerés zászlaját e művek előtt, legott meg kell állapítanunk, hogy mindkettő ugyanazokkal a módszertani nehézségekkel küzdött (s ezért egészen hasonló hiányokban szenved), mint a korábban jellemzett kultúrhistóriai vállalkozások: a kellően fundált kategória-rendszer (vagy egyszerűbben:
