Századok – 1967
Korreferátumok - Lackó Miklós: A legújabbkori történet kutatásának néhány kérdése 1208
1208 LACKÓ MIKLÓS Lackó Miklós: A legújabbkori történet kutatásának néhány kérdése Pamlényi Ervin szélesívű előadásához kapcsolódva, a történetkutatásnak arról a területéről szeretnék röviden szólani, amely a felszabadulás utáni korszak szülötte: a legújabbkori, ezen belül főleg a Horthy-korszakról szóló történetkutatásról. Ismeretes, hogy a feladat újszerűsége miatt, s mert egy uj marxista történészgárda kinevelődéséhez is időre volt szükség, a szorosabban vett legújabbkori történetkutatás sok nehézség közepette vette kezdetét. A figyelem — érthetően —- két fő irányba fordult. Egyrészt az addig teljesen hiányzó munkásmozgalom-történeti kutatások felé: a munkásmozgalom beágyazása a legújabbkori magyar történetbe, a munkásmozgalomnak a magyar történet szerves — és jövőt hordozó — részeként való felmutatása első és sürgető feladatként jelentkezett. A másik irány: az ellenforradalmi korszak leleplezése, uralkodó osztályai népellenességének, a dolgozó nép elnyomatásának, nyomorának bemutatása. Ez a munka — egyoldalúságai és kezdetlegességei ellenére - kétségtelenül fontos politikai-ideológiai funkciót teljesített a maga idejében. Eredménye egy széleskörű, jórészt brosúra-irodalom létrejötte volt; időtállóbb munkák meglehetősen kis számmal születtek. Ismeretes az is, hogy a legújabbkori történetkutatásra 1948 után súlyos teherként nehezedett a személyi kultusz dogmatikus és szubjektivista szemlélete; talán alig volt történeti korszak, amelynek tudományos feltárását e szemlélet oly mélyen érintette volna, mint az 1919 utáni időszak kutatását. Az ekkor létrejött — egyébként meglepően kisszámú — munka, s az egész modern korra vonatkozó történetszemlélet hibáit, torzulásait stb. nem szükséges itt most újból felsorolni. Csak egy — kellően talán nem méltányolt — gondolatot emelünk ki: az 1945 előtt született, az ellenforradalmi korszakról szóló kommunista és szocialista politikai irodalom kezdeményezéseinek tematikai és módszertani háttérbeszorulását. Ez az irodalom (főleg Lukács, részben Révai történeti-publicisztikai munkái) — ha távolról sem hibátlanul -— nagy éleslátással, a magyar valóság, a magyar sajátosságok mély ismeretével, a problémák erősen társadalom- és ideológia-történeti megközelítésével tűnt ki; az 1949-et követő években ezek az eredmények vagy kiiktatódtak, vagy sematikussá torzított megállapításokban éltek tovább. Az erőfeszítések, amelyeket a zömében új, fiatal történészek kollektívák keretében vagy egyéni munkák során az újonnan alakult Történettudományi Intézetben, Párttörténeti Intézetben tettek, vajmi kevés eredményt hoztak: a sokszor már eleve nem átgondoltan, a legtöbbször helytelenül felfogott „aktualizálási" szándékkal kialakított témákkal évekig küzdöttek, s még jó, ha egy-egy munkában az egyoldalú, hibás szemléletet nagyobb forrásanyag publikálása legalább valamelyest ellensúlyozta. Az 1953 utáni első kezdeti eredményeket le nem becsülve, megállapítható, hogy a legújabbkor történetének tudományos feltárása csak 1956 után, az ideológiai-politikai zűrzavar és válság leküzdése, a marxista gondolat fellendülése talaján érkezett új szakaszba. Az azóta eltelt egy évtized alatt a mar-
