Századok – 1967

Korreferátumok - Pamlényi Ervin: A magyar történetírás fejlődése a felszabadulás óta 1191

A MAGYAR TÖRTÉNETÍRÁS FEJLŐDÉSE A FELSZABADULÁS ÓTA 1193 történettudományt fejlődésének olyan stádiumában ismertük meg, mikor a személyi kultusz talán legerősebben nyomta rá bélyegét. Másrészt azonban azt is tudnunk kell, hogy mi voltunk azok, akik akkor ezen a fokon megrekedtünk. ahelyett, hogy eredményeit felhasználva, új utakat is kerestünk volna; kevés történészünk volt, aki már akkor is világosan látta: a marxizmus olyan tudományos rendszer, amely azt követeli, hogy továbbfejlesszék. Történettudományunk fejlődésének végül — de nem utolsósorban — jelentékeny hajtóereje volt történészeink kitartó és lankadatlan törekvése arra, hogy, elvetve a régi, immár csődbejutott történetírás téziseit, új, egységes és tudományos felfogást alakítsanak ki népünk történetéről. Az egységest, és tudományost külön is aláhúznám : szinte valamennyi történetírónkat vonzotta az a lehetőség, hogy olyan elmélet birtokába jusson, mint a marxizmus, amellyel feloldva a régi történetfelfogás kiáltó ellentmondásait, a történeti élet jelenségeinek legszélesebb körét egységesen tudja megmagyarázni. A régi történetírás közmondásossá vált filozófiai elmaradottságával, legjobb esetben eklekticizmusával szemben ez a lehetőség nagy vonzóerőt gyakorolt, fokozott kutatásra serkentett, -— noha nem egyszer a vulgarizálás veszélyeit is felidézte. A marxista történetfelfogás egységének ezt a jelentőségét a régebbi polgári történetírás olyan jelentős személyiségei, mint Szekfü Gyula vagy Mályusz Elemér egyformán felismerték, nem egyszer hangsúlyozták. Mielőtt megkísérelnénk most felvázolni történetírásunk útját a felszabadulás után, egy pillantást kell vetnünk az előzményekre is, hiszen enélkül ez az út nem is lenne teljesen megérthető. Előbb kiemelten hangsúlyoztuk, hogy a felszabadulás után gyökeres fordulat következett be a történettudomány területén is. Ügy gondoljuk azonban, hogy ez a gyökeres fordulat nem azt jelentette, hogy a magyar nép történetének marxista koncepciója egyik napról a másikra pattant ki történészeink agyából; ilyesmi egyébként is a tudománytörténetben ritkán figyelhető meg. A mi történetírásunkat is erős szálak fűzték a marxista előzményekhez, azoknak a munkásságához, akik ennek a felfogásnak egyes komponenseit már a felszabadulás előtt kidolgozták. De új történetírásunk a polgári történetírás egyes irányzataitól sem teljesen függetlenül indult útjára; ami már csak azért is természetes, hiszen nem egyszer személy szerint is ugyanazok folytatták tovább a munkát a felszabadulás után. Noha a marxista történetfelfogás magyarországi fejlődésének rajza még nincs teljesen kidolgozva, —pedig szép és fontos feladat lenne,— ennek főbb etappjait már meglehetősen ismerjük. Ismerjük úttörőit, a szociáldemokrata agitátorokat, teoretikusokat, akik az előző század utolsó harmadában, a jelen század elején, az első magokat elhintették és akikről — hibáik, tévedéseik ellenére — nem szabad megfeledkeznünk. Az 1918- 19-es forradalmak korának beköszönte előtt, illetőleg a polgári demokratikus forradalom alatt a szocialista tanítók, tanárok körében már kijegecesedtek az új, szocialista koncepció körvonalai, amelynek összefoglalását akkor az új tantervek nyújtották. Ezt a sok vonatkozásban még dogmatikus, merev, de alapvető fordulatot jelző gondolatkört termékenyítették meg azután a Tanácsköztársaság idején a leninizmus eszméi, amelyek szélesebb körben akkor lettek ismertek hazánkban. Ennek a szakasznak a végén áll Szabó Ervin alakja, aki lezárja ezt a periódust, de egyszersmind átvezet a következő időszakba is. Mert ennek az új koncepciónak a kikovácsolása ezután folytatódott, kifejtését ott találjuk a Társadalmi Lexikonban, a hazai és külföldön megjelenő legális és illegális 6 Századok 1987/6