Századok – 1967
Korreferátumok - R. Várkonyi Ágnes: A Történelmi Társulat megalakulásának előzményeihez 1185
1188 К. VÁRKONYI ÁGNES ságával, eredményeivel és tanulságaival részben megerősítette, gazdagította ezeket az indításokat, részben pedig elszigetelte. Tudott dolog ugyanis, hogy a forradalom és szabadságharc tanulságait igen különböző, sőt ellentétes előjelekkel vonták le a hazai történelem gondolkodói és munkásai is. Most kezdődik a romantika hosszúra nyúló másodvirgázása, s az a tendencia, mely a kiváltságait vesztett nemesi osztály kiváltságait a magyar történelemben és a magyar történettudományban prolongálja. De ezzel szemben erősen él a felfogás, hogy a nép a történelem fenntartó ereje, a múltbeli előrehaladás hordozója, a magyar múltnak az akkori, máig érő főáramlatait az addig elnyomottak még ismeretlen világában kell keresni. A két tendencia mérkőzése bonyolult folyamat, nemcsak táborokon belül zajlik, hanem egy-egy történetíró felfogásában is birokra kel egymással. Nincs terünk arra, hogy ezt akárcsak vázlatosan is jellemezzük. Csupán a társulati törekvésekkei kapcsolatban szólhatunk róla néhány szót. Furcsa módon akkor tudatosodik a történészek társadalmi közösségét megteremtő eszme legfőbb munkaprogramja, mintegy tudományos jelentősége, amikor a nyilvános társulásnak semmi lehetősége nincs, és ilyen társulást legalább is forma szerint nem tapasztalunk: az abszolutizmus viszonyai között, az 1850-es években. Ekkor világosodik meg és — igazolódik is be —, hogy a kor követelte nagy feladatok elvégzésére az egyes történetíró önmagában kevés, az egyes historikus élete rövid ahhoz, hogy mindazon a tudnivalókon, melyek szakmája korszerű műveléséhez szükségesek, az alfától az ómegáig egymaga rágja át magát. Közös munkára, közös vállalkozásokra van szükség, társadalmi segítségre a szó anyagi és elméleti értelmében egyaránt. Éppen a szabadságharc leverése után, mikor a bukás a történetírókat szétszórta, nem is a haza, de mondhatjuk a világ szegleteibe, ekkor jön létre a történészek kisebb vagy nagyobb alkotó közössége. Ekkor alakul ki az a nagyszabású történészlevelezés, mely a hazai tudományos áramkörbe kapcsolja az emigránsokat, Szalay Lászlót és Horváth Mihályt, s mely a napi megbeszélés és a tudományos viták közvetlenségével fűz össze éveken át egymást személyesen nem is ismerő historikusokat. Ha egyszer valaki megírja a Magyar Történelmi Társulat történetét, annak külön fejezetet kell szánnia e levelezési hálózat kialakulására, hiszen a Társulat közvetlen elődjéül szolgáló Dunántúli Történetkedvelők munkája is erre épül, ezt építi tovább, hogy a megalakuló Társulat titkárának e levelezési kapcsolatokban már megszervezetten és összefogottan adja át a hazai történésztársadalmat. Az abszolutizmus viszonyai között jönnek létre a közös történészmunka olyan műhelyei is, mint Nagykőrös, Kolozsvár, Sárospatak, Győr és Temesvár. Ezek polarizációs ereje a korabeli történettudomány életében rendkívül szembetűnő. Kis történészcsoportok dolgoznak ezeken a helyeken, vagy egy-egy erős hivatástudattal áthatott történetíró gyűjt itt valamilyen nagyobb vállalkozásra össze historikusokat. Nagykőrösön Szabó Károly, Szilágyi Sándor, Temesvárott Pesty Frigyes, Győrött Ráth Károly, Rómer Flóris, Sárospatakon Pálkövi Antal és Debrecenben Révész Imre — hogy csak akiemelkedő neveket említsük. E vidéki központok kisugárzó ereje olyan erős, hogy nemcsak egy vidék vagy országrész történészközpontjai lesznek ideig-óráig, nemcsak távoli városok történetíróit nyerik* meg közös vállalkozásokra, hanem Pesten, az Akadémia pártfogása alatt élő historikusok is hozzájuk fordulnak. Munkájukat egyetemes igény, korszerűségre törekvés jellemzi. Ha a volt kiváltságos osztályról írnak, akkor nem szépítenek, de
